Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban
belejátszottak például abba, hogy a tőzsérvagyonból a legszükségesebb értelmiségi teendőkön túl nem juthatott műemlékre, díszesebb épületre, kulturális alkotásra: e nép végül is csak szolga volt a hódító árnyékában, ahol veszedelmes minden feltűnő dísz és magasabb igény, ahol — mint egy angol utazó megfigyelte9 — senki nem mer gazdagabbnak látszani. A megye a határon túlról igazgat. Magához rendeli a parasztokat, falvak elöljáróit, de maga is küld a helyszínre tisztviselőket, vagy a mezővárosokban, nagyobb helységekben maradt, többé-kevésbé paraszti életű kisnemesekre10 bízza akaratának végrehajtását. Már ekkor kialakult, élén egy-egy szolgabíróval, az a négy járás (processus), amely egészen 1791-ig fennmaradt. Megalakulásuk és fontosságuk hagyományos rendjében mint „első járás”, „második járás” stb. ezek így következtek egymás után: 1. a kecskeméti járás (a Dunától a Tiszáig, déli része ma Bács-Kiskun megyéhez tartozik); 2. a váci járás (az akkor Hont megyéhez számító szobi rész nélkül); a 3. pilisi járás (az egykori Pilis megye, benne a budai hegyvidék Visegrádig, és a két nagy Duna-sziget: a szentendrei és a ráckevei); 4. a solti járás, amely egy ideig még mint a dunántúli Fehér megyétől átosztott, külön „szék” (sedes) szerepelt; ez utóbbi messze lenyúlt a Duna mentén, északi: dömsödi nyúlványa kivételével ma legnagyobbrészt Bács-Kiskun megyéhez tartozik. Mindezek fölött az igazságszolgáltatást is a megye tartotta hatáskörében. Alsó fokon azonban sem ezt, sem a felbomlott közbiztonság rendbeszedését a helyszínen ő maga nem végezhette. Ehhez a hódoltsági falvak önvédelmi szervezetét, a paraszt vármegyét használta fel, hivatalos utasításokkal látta el11, de igyekezett mindjobban körül is szabni szerepét, nehogy a kapitány (akit paraszt jelöltek közül az alispán nevezett ki), a hadnagyok (mezővárosokban, nagyobb helységekben) és a tizedesek a feudális megyétől független hatáskört kapjanak, vagy kivonják magukat jobbágyi kötelmeik alól azon a címen, hogy a latrokat üldözik, vásárokat védik. Ez az egyensúlyi helyzet 1658 után megbillent, és ezzel lezárult a viszonylagos béke időszaka is. A török, mielőtt Magyarországot végleg kiverték kezéből, az utolsó évtizedekben még egyszer megpróbált az agresszív politikához visszatérni, új támadó vállalkozásokban keresve a kiutat a belső válságból. Ezzel együtt kezdte jobbágyait is fokozottan kihasználni (ingyen munkával építéshez, erődítéshez, sőt már robottal),12 és a hódoltságot is újra elzárni a nemesi megye elől. A megye persze ellenkezett. Hátában azonban ott volt az 1671 után nyíltan a rendi politikai jogok és önállóság felszámolására törő császári hatalom. S most már ez utóbbinak zsoldosai tanyáztak a várakban is, a fizetetlen, szélnek eresztett, néha már martalóccá züllött végvári katonák helyén, akik ellen a paraszt vármegyét hívták fegyverbe a hadnagyok. A török ellen nem segíthette a megyét a bújdosók soraiból kibontakozó kuruc mozgalom sem, hiszen ez ebben a szakaszban éppen a szultánra és a tőle függő Erdélyre próbált támaszkodni a Habsburg-hatalommal szemben. A budai pasa pedig egyre inkább a sajátjának tekintette Pest megyét, és senkivel nem óhajtott többé osztozkodni rajta. 1683 tavaszán, midőn a szultán serege végzetessé vált, utolsó támadására indult Bécs ellen, a pasa a nagyobb helységek gulyáit, méneseit a Dunántúlra hajtatta át saját fegyvertársai: a közeledő tatár hordák elől, — amelyek persze azért még éppen elég pusztítani és rabolnivalót találtak maguknak.13 De még kevésbé tűrte, hogy Pest megye nevében Darvas János szolgabíró ugyanakkor Thököly, tehát szintén a szultán szövetségese számára szedjen be portánként 20 forint hadiadót és 1—1 gyalogos 13
