Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)

Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban

nednek meg, és nem túlzó képzeletből, ha kortársak leveleit, szemtanúk elbeszélését, siralmas verseit olvassa abból az időből, amikor a török hódítás az országra zúdult.

így indult 1526-ban az uralomváltozás, fokról fokra, szünetekkel, ismétlődő hadjáratokkal, míg végül 1541—1566 között kialakult az országba ékelődő, új végvonal. Ez volt a pusztulás első időszaka, amely főleg a déli részeken, a nagy felvonulási útvonalak mentén és Pest-Buda környékén törölte el a falvak sorát a föld színéről. A régi Pilis megye budai részeinek 51 középkori településéből 31 már ekkor eltűnt.1 Az ezt követő, nyugodtabb évtizedek alatt az élet újra nekilendült, ahol tehette, és ahogy tehette az új berendezkedés által megszabott, szűkös korlátok között, a török uralom hódításra épült, leginkább kezdetleges feudalizmusra hasonlító rendszerében, amely még a rendi szabadságjogokat sem ismerte, de a rabszolgaságot még igen. A nép maradt alávetett, jobbágyi sorban, szolgált, fizetett, szultánnak, kincstárnak, katonáskodó szpáhinak és a török uralkodó osztály más tagjainak. A török hatalmi apparátus a XVI. században még mindenbe beleszólva, mindenért fizettetve, a helyi önkény ezer változatával, egész nyomasztó súlyával közvetlen ellenőrzés alatt tartotta a hódoltság helységeit. Nemcsak a katonailag megszállt helyeket (Buda, Vác, Visegrád), hanem sokban azokat a nagyobb mezővárosokat (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Ráckeve) is,2 amelyek mint szultáni, kincstári hász-városok, a magyarországi török hadi és közigazgatási szervezet budai központjának külön bázisai, egyebek közt ágyúkerék, hídszögek, salétrom szolgáltatói, viszonylag kedvezőbb helyzetet élveztek a szpáhik kezére adott, kizsarolt, kisebb falvakénál.

Kis település azelőtt is, mindig aránylag kevesebb volt az Alföldön, mint a Dunántúlon, de korántsem oly kevés, mint e másfél évszázad eredményeként. Hatalmas legelők, puszták azelőtt is bőven akadtak, de nem álltak össze olyan szinte egyetlen, véget nem érő, elvadult pusztasággá, amilyenen a

XVII. század végi utazónak kellett átvergődnie. A háborús pusztulások különböző szakaszai közül főleg a másodiknak, az 1593—1606 közti hosszú háborúnak volt igen nagy része e változásban. A megye ismét hadszíntérré vált, több éven át tatárok telelőhelyévé, akiknek „félj övé,sóért és rablásáért (egy 1597-i jelentés szerint) az szegénység megfutamék, az egész föld elpusztula, kit levágának s kit elvinek”, most már csak „marada az három város” (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd), egyébként „Pest vármegye mind puszta”.3 Ekkor is a kisebbek mentek tönkre leghamarabb, egyesek átmenetileg, mások, sokan, végleg és helyrehozhatatlanul. Ócsa és Cegléd közt nem maradt település, Kecskemét körül több mint harminc egykori falu fűvel benőtt romjain legeltek a rideg gulyák. A nagyobb helyeket is súlyos veszteségek érték, 1600 körül egy ideig Nagykőrös és Cegléd is lakatlanná vált4, de ezek jobban magukhoz tudtak térni, magukba fogadva a máshonnan menekvőket is.

Az arányok eltolódása, bizonyos korábban is meglevő vonások egyeduralomra jutása, és ennek nyomán már szerkezeti változás: ez jellemzi a hódoltság gazdasági fejlődését is. Az Alföldön ősidőktől folyt állattenyésztés, de mellette a földművelés is viszonylag nagy mértékben elterjedt. A marhatartás új nekilendülését persze alapvetően nem a török hódítás idézte elő, hanem már korábban, a XV. század óta, a felvirágzó délnémet városok: Augsburg, Nürnberg, azután Bécs és részben Itália növekvő húsigénye, vagyis a külföldi piac. Ezért hajtják évről évre a szabadban nevelt, pusztán tartott rideg marhák ezreit és tízezreit keménykezű pásztorok és gazdáik: ha-10