Keleti Ferenc et al. (szerk.): Pest megye múltjából. Tanulmányok (Budapest, 1965)
Petróci Sándor: Pest megye újjátelepülése 1711 - 1760
A számok igazolják Makkai László állítását: a középbirtokosok majorságai azok, amelyek leginkább határt szabnak a jobbágyság terjeszkedésének.87 A kis uraságok hazájában a váci és a pilisi járásban a legmagasabb a zsellérek száma, mert a két járás területén fekvő erdőségek megakadályozták a szántóterület növelését, a majorsági szántókat pedig az eddigi jobbágyszántókból szakították ki. Ezért van akkora különbség a majorság nélküli „három város” és a kecskeméti járás többi — kis uraságokkal teli — falvainak zsellér számai között. Csökkent a házatlan zsellérek száma is. Számuk az összes családok számához viszonyítva az 1744. évi 4,5%-ról 4%-ra csökkent és változatlanul a solti járásban a legalacsonyabb: 1,3%. A pilisi járásban azonban a földművelő népesség 7%-ának nincsen saját háza. Itt a legnehezebb az élet, legkevesebb a munkaalkalom és az erdők miatt a szántóföldek növelésének lehetősége. Ám még ez a 7% is alacsonyabb, mint az 1744. évi 11% volt! 1760-ig Pest megye társadalmában tehát nincsen nyoma még az elzselléresedésnek. Az ötvenes évek jobbágy- és zsellértársadalmának differenciálódásában a majoros gazdálkodás kialakulásának jelentős szerepe volt.68 1744-től kezdve egyre több adat van arra, hogy jobbágyok állnak az uradalmak, sőt a mezővárosok gazdagabb jobbágyainak szolgálatába. Az összeírások szerint ezek a jobbágyok az általuk használt földek és birtokolt jószágok után a rendes contribution fizetik. Ez a munkavállalás tulajdonképpen védekezés a jobbágycsaládok szegényedése ellen. A jobbágyföldek gyarapítására, a kialakult majoros gazdálkodás korában csak a nehéz munkát és erős igát kívánó ősi legelőterület feltörésével van lehetőség. Az ötvenes évek végén — a hétéves háború idején — kibontakozott gabonakonjunktúra hatására egyre nagyobb legelőterületet alakítanak szántófölddé69: azért csökken a gulyabeli jószág száma 1752. és 1760. között a kecskeméti járásban. A már 1744-ben is a lakosság 10%-át kitevő „özvegy-jobbágy” gazdaságok száma 1760-ra még tovább emelkedik: 3735 — az összeírt földművelő nép 13%-a. 1744-ben annyi özvegy volt, mint a házas zsellér, 1760-ra az özvegyek száma az összes zsellérek számát 15%-kal haladja meg! A jobbágyok egy részének tehát, ha az eddig használt földeket nem akarják elaprózni: mások gazdaságában kell elhelyezkednie. A „három városban” és a dombvidéki falvak kis uradalmaiban a jobbágyok szolgálatba állása már a negyvenes években megindul. Először még nem is bérért látják el az ispáni tisztet: az ispánnak az a fizetsége, hogy az úrdolga nélkül lakhatja jobbágy-telkét.70 Az árutermelő mezőgazdaság nem volt még nagymérvű az uradalmakban: a termelés a földesurnak és udvarának személyes szükségletét van hivatva biztosítani.71 A szántóterület még nem nagy: a vele kapcsolatos intézkedések, a robotmunka irányítása nem kíván még főhivatású ispánt.72 A legkorábban elszegődött jobbágyok leginkább pásztorok és csőszök (Irsa, Pilis, Nagykáta, Kóka) Még nagyobb számban élnek pásztorkodó, mások szolgálatába állott jobbágyok a „három városban”. 1744- ben a kecskeméti összeírás végén már 17 jobbágy neve mögé van írva: pastor, opilio — juhász, custos-csősz, servus—szolga. Nagykőrösön 10 ilyen konvenciós jobbágy él. Az egyik abonyi jobbágy jószágainak felsorolása után a rovat végén ez olvasható: elment juhásznak Ceglédre.73 A hatvanas években már alig van olyan község a kecskeméti járásban ahol, ne élnének mások szolgálatába állott jobbágyok. Az eddigi általános megjelölések: ispán, csősz és pásztor mellett a gazdasági és állattartási viszonyok 106
