Nagy Dezső: Cegléd - Pest megyei tájak 2. (Budapest, 1959)
Cegléd történetéből
életében mindjárt a múlt század közepétől kezdve a földbirtokkal jól ellátott gazdák ragadták magukhoz a vezetést. A gazdák voltak a Kossuth-mozgalmak főharcosai is. E század 30-as éveiben a kisparasztság és a gazdák között megszakadt a paraszt i szolidaritás. A gazdák nem barack- és szőlőtermelők, hanem szántóvető tanyásgazdák. Szőlőjük csak a háziszükségletet elégítette ki, a városban laktak, tanyáikon cselédet tartottak. A cseléd, kertész, munkás kisparasztságnak a szőlők és tanyák elszigeteltségében az az öntudata is lelohadt, ami a függetlenségi harcok idején föltámadt. A közbeeső réteg a szőlősgazdáké. E zsellér eredetű kisparasztság jó években megközelítette a gazdaparasztság életnívóját, polgári öntudat szerint azonban messze elmaradt mögötte. Polgárosodó réteg volt ez is, törekvő és szorgalmas is, öntudata azonban kispolgári volt. A szétesett parasztság és az erőteljes gazdapolgárréteg mellett a vezetés az úri-polgárréteg kezébe csúszott. A hatalom erre a rétegre is támaszkodott, és megvolt a biztos bázisa minden másfajta népi követelés kivédésére. Cegléden ez is bekövetkezett, az 1930-as években. A kormányzópárt a gazdagoké volt és a vezetés szívesen alkalmazkodott a polgárgazdák kívánságaihoz. Szilárd és kemény vezetés alakult ki, amely eléggé bölcs is volt ahhoz, hogy ne veszélyeztesse önmagát, szívesen hoztak szociálpolitikai intézkedéseket, támogatták a szövetkezeteket, létesítettek községi üzemeket, de mindezt uralmuk védelmének jegyében. Mindezeket az ellentmondásokat szüntette meg a felszabadulást követő földosztás 1945-ben. E kitérő után visszatérve a város fejlődésének megrajzolásához, nagy jelentőségűnek kell tartani az 1847-ben megépült Pest—Cegléd—Szolnok közötti tiszai vasútvonalat. A vasúttal megindult eleven élet nemcsak az ország központjához hozta közelebb Ceglédet, de nagyban növelte szellemi látókörét is. Az akkor még egészséges birtokmegoszlás és sokféle munkaalkalom nagyszerű fejlődést biztosított a városnak. A szabadságharc szomorú befejezése után az első években döbbenetes elnémulás ülte meg a lelkeket. Majd újra hozzáfogtak, mint már annyiszor, a város továbbfejlesztéséhez. így a katonák és vidékiek tájékoztatása érdekében 1850-ben megszámozták az utcákat. Később 1853-ban a bírságpénzek terhére elrendelték az éjjeli lámpák felállítását és az éjszakai világítást. 1855-ben tűzrendőrségi bizottmányt állítanak fel. A Helytartótanács 1856-ban a nevelésügy emelése céljából elrendelte a tanítóknak és a lelkészeknek földilletőségük kiszolgáltatását.
