Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)
IV. Cegléd a Tanácsköztársaság időszakában
élen jár az államosításban. Ez időpontig a bankokat, malmokat, szállodákat és egyéb 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemet már államosították, s dolgoztak a temetkezési vállalatok, sportegyesületek, kéményseprő vállalatok államosításán is. A 100 holdnál nagyobb birtokok kisajátításával megszűnt a parasztság évszázados elnyomatása és kizsákmányolása. A Kormányzótanács a nagybirtokokat nem osztotta föl a parasztok között, hanem állami gazdaságszerű intézményeket hozott létre. A helyi szervek vezetőségében számos földmunkás volt, ennek ellenére a parasztság problémáival kapcsolatban helyileg nem tudtak megnyugtató megoldásokat, határozatokat hozni. A termelő parasztságban mintha egy ellentétes érdekű osztályt láttak volna. A munkástanács egyik ülésén sem hozott érdemleges intézkedést velük kapcsolatban. A földnélküli földmunkások számára nem találtak megoldást, miután a földosztás a központi intézkedések következtében elmaradt, a helyi gazdatömegekben csak azt látták meg, ami elválasztja tőlük, s nem azt, ami összeköti. Megnyerésük, meggyőzésük helyett adminisztratív intézkedésekkel próbálták termelési fölöslegeik beadására kényszeríteni azt a réteget, amely Cegléd társadalmának túlnyomó többségét jelentette. (1910-ben 33 940, 1920-ban 36 929 fő volt a város lakossága; ipari, iparszerű keretek között körülbelül 3000 felnőtt dolgozott. Figyelembe véve a szellemi foglalkozásúakat, kereskedelemben, szolgáltatásban alkalmazásban levőket, a lakosság túlnyomó többsége megélhetését a mezőgazdaság jelentette.) A földnélküliek lényegében és többségükben passzívak voltak, míg a gazdag parasztok az adminisztratív közbelépések „ellensúlyozására” forradalomellenes magatartást tanúsítottak és szabotáltak. A ceglédi forradalmi törvényszéknek számos esetben kellett ítéletet hirdetnie az ún. „zöld-rozs” aratók, azaz t termést idő előtt „betakarítok” felett. Nehezen, de többé-kevésbé sikerült az intézkedésekkel a mezőgazdasági termelés folyamatosságát biztosítani, noha az elért eredmények nem kárpótolták a parasztságot a földosztás elmaradásáért. Április 6-án a kisgazdák megnyugtatásául a „Népakarat” közölte a Forradalmi Kormányzótanács rendeletét, amely kimondta, hogy a „föld a dolgozóké, a kisbirtok magántulajdon marad.” Május végén ismét határozottan kellett fellépni a „zöld-rozs” aratókkal szemben. Május elején a központi szervek 20 millió koronányi kamatmentes kölcsönt is megszavaztak, hogy a Pest megyei kisgazdákat támogassák. Az állatállomány növelésének terve szintén a nyomasztó ellátási gondokon kívánt megyeszerte segíteni. A mezőgazdaság segítését célozta a tervezett kötelező állatbiztosítás, illetve a mesterséges takarmány előállítása. A parasztság legszegényebb rétegeinek ellátási gondjain azzal igyekeztek segíteni, hogy az aratási munkabéreket is szabályozták, őszi és tavaszi gabonából minden harmadik kereszt szalmával és pelyvával együtt az aratómunkást illette, aki egyéb természetbeni kedvezményeket is kapott. A mezőgazdasági munkálatok mielőbbi elvégzésének biztosítására Cegléden is bevezették a kötelező munkakényszert, amelyet azonban többen megpróbáltak kijátszani. A gazdasági cselédek és földmunkások sorsában javulás következett be, de a kis- és középbirtokosok helyzete alig változott. Ezek megnyerésére, helyzetük javítására hozott rendelet, amely kimondta a kisbirtok adómentességét, nem érte el a várt hatást, sőt negatív irányba hatott, mivel a helyi szervek pénzforrásukból vesztettek, az adókedvezményben részesített gazdálkodók erre a rendeletre úgy tekintettek, mint a magántulajdon felszámolásának a kezdetére. 40
