Szabó Alfréd (szerk.): Munkás- és szegényparaszt-mozgalmak Cegléden 1945-ig. Részletek a város politikatörténetéből (Cegléd, 1979)
IV. Cegléd a Tanácsköztársaság időszakában
1919. május végén az élelmezési problémák megoldása lényegében holtpontra jutott. A ceglédi asszonyok többnyire céltalanul álltak sorban a különböző élelmiszerekért, főleg a hússzékek áruiért. Hiába volt a sorszámok kiosztása, amikor nem volt a várakozók közt mit kiosztani. Az olyannyira fontos tejellátás problémáinak megoldásában is igyekeztek a proletárdiktatúra ceglédi szervei segíteni. Ennek akadálya volt, hogy a parasztság körében nem volt kellő színvonalú felvilágosítás, a Tanácsköztársaság parasztpolitikája kevéssé vált ismertté. Az élelmiszereknek a piacról való elvonása a piacról élő dolgozók kiéheztetése mellett végső soron a tanácshatalom gyengítését is eredményezte. A ceglédi munkástanács 1919. június 8-án tartott ülésén megállapították, hogy a ceglédi közellátási helyzet egyre rosszabbodik. Eltiltották az élelmiszereknek a házaknál történő árusítását és a tej ellátás biztosítására hivatalos beváltóhelyeket állítottak fel a piactéren, de ez az intézkedés megnyugtató megoldást nem hozhatott. A ceglédi tanácshatalom elleni ellenforradalmi jellegű szervezkedések egyik oka a város nehéz közellátási helyzetével magyarázható. Újra fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a négy évig tartó I. világháború nagymértékben kihatott az ország gazdasági, élelmezési helyzetére is, amelyet a Tanácsköztársaság örökségként kapott. A háború alatt kifosztott ország, s benne a mezőgazdasági jellegű Cegléd is nyögte a hatalmasra duzzadt ellátatlanok tömegét. A nehéz élelmezési helyzetben, június első napjaiban a város vezetői népgyűléseken és katonai gyűléseken értelemre ható beszédeikkel igyekeztek megnyugtatni az embereket. Ezekben a napokban intézte Vágó Béla népbiztos beszédét a ceglédiekhez: „Elvtársak! Mondhatom, sok gyűlésen vettem részt, de olyan örömet, mint most, amikor végignézek a ceglédi proletariátus tömött sorain, még nem éreztem. Nem a harcoktól félünk, sem az ellenforradalomtól, hanem az éhínségtől. Mindenre el kell készülnünk, fel kell világosítani a parasztokat a termelés fontosságáról, s a városiakkal való szolidaritás fontosságáról. Aki azt hiszi, hogy a munkásságnak engedményeket kell tenni, az fehérforradalmár!” Az éhség, a liszt- és zsírhiány — szomorú és fájó igazság — írta a korabeli „Népakarat”. Egy népgyűlésen felszólalt Urbán Pál is, aki akkor már a megyei direktórium alelnöke volt. Többek között ezt mondta: „Ma jöhetne nem Kun Béla, hanem az úristen maga is, az sem tudna adni, amikor nincs kenyér. Ma nem csinálhatunk olyan rendeletet, amellyel jól tarthatnánk a népet. Cegléd városa úgylátszik ki van merítve.” A továbbiakban így folytatta: „Megértem, hogy el vannak keseredve, de ha leváltják ezt a mostani vezetőséget, másik jön, és az sem tud az üres magtárból adni. Jól tudják, nem urai ők, hanem szolgái a népnek, azért vannak, hogy cselekedjék amit a nép akar... Hosszú háború, hosszú nyomorúság. 24 év óta napról-napra a szocialista igazságokra tanítottam magukat, fogadják el tehát tőlem úgy, amint az igaz is, hogy ha ma nehéz is az élet, de a jövő társadalom megteremtése, küzdelem, szenvedés nélkül nem történhetik meg. Ne izguljanak és ne hagyják magukat izgatni, ha baj van, menjenek a munkásotthonba és vitassák meg a kérdést, ha én, mint egyszerű napszámos le tudtam tétetni a pennát a polgármesterrel, át tudtam venni a város vezetését, le tudtam foglalni a bank pénzkészletét, akkor maguknak kell és muszály olyan erejűnek lenni, hogy becsületes politikával megmondják: ez nem idevaló ember. Ide olyan ember kell, aki a munkások érdekeit képviseli.” Mindezek ellenére a piac jóformán üres maradt, illetve túlnyomórészt ehetetlen cikket árusított és élelemfelhozatal alig volt. A termelők továbbra is makacsul távol tartották magukat és áruikat a piactól. Ezek a tények szolgálhatnak a június 19-én kirobbant ceglédi „asszonylázadás” hátteréül. Az élelem38