Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
IV. Akik versben vallottak Ceglédről
Némán érik a föld alatt a mag, Ceglédi fajtám munkás, hallgatag. Hazafiságunk ösztönös, de mély, Jelszavak nélkül benn, a szívben él, Oly egyszerűek, mint az ősi rög, Mely bölcsőt tart és koporsón zörög. Talán nem voltunk fáklyahordozók, De irtottuk, ha vad volt a bozót, S csak Isten tudja, hányszor adtuk át Asszonyainknak a kapát, kaszát. A történelem máshol forrt, nem itt, De szenvedtük a szenvedéseit, S ha nem indult is innen el sok út, El az Eszme, s bronzban áll Kossuth. S a régi vád, mely városunkon ült: Maradiságunk erővé hevült. Eddig ekénket fogtuk, most pedig Tovább szorítjuk újabb ezredig! A TORONYBAN (Mérlegen Cegléd 1993.) Hát újra fenn! - Nem is tudom, hogy Mikor jártam itt utoljára... Újra nézlek gyermekkoromnak Annyiszor látott drága tája. A város - Cegléd, itt születtem - Nyújtózkodik a napsütésben... Mint volt, éppen olyannak látom, Olyannak látom s másnak érzem. Mi változott meg? Én vagyok más? Halk bánat hullott fűre, fára S messze, túl az Öregszőlőkön Már nem oly tiszta kék a pára. Az országút fehér szalagján Vágyam világgá, nem fut már most, Emlékek közt matatva nézem Az újra felfedezett várost.
