Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
III. Ceglédi prózaírók városukról
Valami régi, nagy nyugalom borította be az alacsony egyforma házakat, a kerékvágás szürke barázdáit s az emberek eseménytelen életét. Csak a malom környéke volt mindig eleven. A város szélétől alig kőhajításnyira, a vasúti töltés mentén állt ez a kopár falú, ötemeletes épület. Sűrű, dróthálós ablakaival s lapos tetejével úgy terpeszkedett az apró bozótokkal teleszórt síkság közepén, mint egy óriási mértani ábra. Kétségbeejtően sivár és szabályos volt rajta minden: a gépek tompa búgásától örökké remegő, poros üvegű ablakok, a tető szélén csillogó vörösrézcsatorna s a középső kapu fölött a falból ferdén kiszögellő favályú, amelyben a liszttől duzzadó zsákokat csúsztatták le az alatta álldogáló kocsikba. Még a magasba nyúló kémény felkiáltójele sem enyhítette ezt a monoton szabályosságot, amely mintha csak jelezni akarta volna a benn zakatoló munka szakadatlan egyformaságát. És mégis, valami más, lázas, nyugtalan élet folyt itt, mint a fehér homlokú házak között, ellentmondva a város lusta, csendes nyugalmának. A malom folyton dongott, akárha ablakai mögött millió darázs lett volna bezárva. A fekete kémény szája egyre ontotta a gomolygó füstöt, amelynek foszlányai összeölelkeztek a távoli felhőkkel. Kilencéves voltam akkor, s alkonyaikor az alacsonyan szálló füstben aranypáncélos vitézeket láttam lovagolni." A KÜSZÖB ELŐTT A múlt század végén egy kisfiú tűnt el az egyik alföldi városból. Nyurga, sápadt, gesztenyeszín hajú. Ahogy a régi útlevelekben írták: orra rendes, szája rendes, nincs rajta semmi feltűnő. Szóval, egy kurta nadrágos, kék trikós, fehér tornasipkás süldő diák, minden különösebb ismertetőjel nélkül. Elveszett, szinte egyik napról a másikra. Talán a kámáni erdő utolsó majálisán maradt le a vonatról, vagy valahol a "kiskert" fekete csigás, békasós vize körül tévesztette el a hazafelé vezető utat. Senki sem kereste, senki nem érdeklődött többet utána, amiben egyébként semmi csodálatos sincs. A kisfiúk egyszer eltűnnek, elvesznek nyomtalanul - ez, úgy látszik, a dolgok megmásíthatatlan rendje. S csak hosszú évtizedek múltán jut eszünkbe egy furcsa és oktalanul érzékeny, emlékidéző nyári napon, hogy felkeresésükre induljunk: hátha megleljük. Hátha találkozunk vele a nekilombosodott városkert kanyargó utcáin, valahol a malom mögött, a nádas szélén vagy épp a régi iskola előtt háromszöget vető téren, ahol valamikor két krajcárért árulták a vérbelű dinnyét ilyentájt a kunképű tanyasiak. A szálló porban emlékek raja száll előttem, míg a várost járom. Ugyan hova lett a Pirosék nyomdája, Vörösmarty-szakállú keresztapám sárga gőzmalma és az a csodálatos cukrosbolt, ott a lutheránus bazár háta mögött, ahol a világ legédesebb mákos kalácsát árulták, in illő tempore. Kihez kéne fordulni ezekben a fontos ügyekben? Nem ismer itt már engem senki. Csak én tartom számon az itt-ott mégis felbukkanó régi ismerősöket: ez a Csurgay-ház, ez a Szúnyog-porta, ezeken az ablakokon néztek ki a mindig mosolygó Tálasykisasszonyok. Emitt a Kalocsay rogyott üvegháza, amelynek párás félhomályán, egy májusi reggel kiöltött nyelvvel lógott nadrágszíján a borkedvelő öreg kertész. Szemben a Cseh-kocsma, ahonnan kakastollas csendőrök fordultak ki egyszer, holmi bankócsináló gép után kutatva. Odébb mega "város széle”. Am hova lett innen a düledező szárazmalom? Hova lett nagy fogaskereke, amelynek küllőin olyan jól lehetett hintázni, míg lassan fordult körbe-körbe a vontató lovak léptei nyomán. Csak az “orsóra" kellett vigyázni, hogy el ne kapjon, össze ne morzsoljon. Kerek, tornyos villa köszönt rám a sarkon. Vajon ki lakik most benne néhai Hajós Zsigmond úr helyett, akinek remek trombitacsőrű damaszkuszi puskái valának haj danán felaggatva a vörös 66
