Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)

III. Ceglédi prózaírók városukról

állomás kattanó váltóin, a csodálatos gőzmalom előtt, amelynek öt sor dróthálós ablaka mögött millió darázs dongott messzi gyermekkorom idején, a szakadatlan munka egyhangú muzsikájával. Akkor még nem tudtam, micsoda félelmetes jelkép ez. Miféle titokzatos malom, amelynek hengerei között menthetetlenül múlttá őrlődik az élet.

Cegléd. A múlt század utolsó esztendejében szakadtam el tőle. Azóta nem volt nap, hogy ne kísértett volna a vágy: újra visszatérni hozzá. Hiába. Mert ez a város már nincs meg. Házait ismeretlen mélység nyelte el, hidjai elporladtak, fái kiszáradtak, lakói aludni mentek. Hová lett? Az Idő-amely nyilván szívünk dobbanásával méri a másodperceket - nem felel az ilyen balga kérdésekre. Pedig a legszebb város volt. Nekem legalább az. Se nagyon új, se nagyon régi ház nem zavarta széles-egyenes utcái egyformaságát. Mégse volt unalmas. Mint valóság és költészet, élet és ábránd nőtt össze gyermekségemmel ez a város, amelynek verébszürke pora egyszerre tanított meg az igénytelenség bölcsességére és a belőle kiszivárványosodó képzelet édes játékára. Minden tőle kaptam, amiről később azt hittem, hogy magam szereztem. Még azt is, hogy most így emlékezhetem rá vissza. Tulajdonképpen csak versben lehetne róla beszélni. S miért ne? Avagy nem "érte" szakadt-e ki belőlem ötven esztendővel ezelőtt a rímes sóvárgás -Egy pesti állomáson; Cegléd, ez a vers a tiéd hallgasd hát:

Az üvegcsarnok sejtes ablakára Piros függönyt terít az alkonyat.

A tető zeng. A fénylő színbarázdán Most indul el az esti gyorsvonat.

A búgó gép, mint óriás bogártest,

Páncélos háta bíborban remeg,

Száz véres csápja nyögve összerezdül - S a szálló alkony távolán keresztül Hazaküldöm vele a lelkemet.

Friss szénaillatú mezők homályán Kattogva száll a kormos gyorsvonat,

Rákos alatt a suhanó akác-sor Bordáit simogatva bólogat.

Éjfélkor egy kis sárga állomáson Megtorpan majd, keble zihálva reng, - Hol a holdfényben elfelejtett Gyereknótákat könnyezve temetget A nagy utcára leboruló csend.

S az álomterhes, holdas éjszakában Szétárad a hullámos, szőke füst,

Megül a vízfogó csatorna szélén,

Mely csillog, mint a csurgatott ezüst.

Átszáll az ódon, zsindelyes tetőkön,

A régi udvar, régi kert felett,

S a toronyőr elnyújtott kürtszavára,

Reszketve foszlik szét a mozdony-pára,

Mint egy elkésett, néma üzenet.

64