Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
IV. Akik versben vallottak Ceglédről
hogy majdnem elsírom magam s csak ennyit mondott a tanár úr: "Máskor jobban vigyázz, fiam" Most már tudom e mondatával döntött jövő sorsom felől, ha csak halványan hiszi akkor, hogy loptam - azt hiszem, megöl, megöli bennem, ami később költővé tehetett, mega hitelt-érdemlés hiedelmét, mi verseimet méri ma. Köszönöm, Arató tanár úr, a nagy tanítást, amivel jóhiszeműre bátorított, kiben - hogy higgyen - hinni kell, aki sírásra gördülő száj dacos présén sajtolja ki szívéből mindazt, amit olykor nagyon nehéz kimondani... DUNA-TISZA KÖZE (Változó szelek c. kötet, Budapest 1972.) Ez a nép, ez a halkszavú, a Dunán és a Tiszán innen, születésemtől fogva bent uralkodik a sejtjeimben, pannon mosoly, szabolcsi düh e földön halk tűrésbe békül, az ország arca ez a táj, egyetlen főbb vonása nélkül. Cegléden Dózsa és Kossuth egy percig sem tüzelt hiába, nem szólt, csak bólintott a nép, s egyenes volt kifent kaszája, de muzulmán rabságba is innét mentek legmegadóbban - odaadás és megadás e földön testvérek valóban. Üllő határában avar sírok növesztik rég a csendet, 107
