Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
IV. Akik versben vallottak Ceglédről
CEGLÉD ÚTJÁN Elfáradt járda megkopott kövén télvégi éjjel végigballagok. A félálomban járó szél felém lebbenti már a békés földszagot. Vonatdal száll a csönd mezőin át, itt lámpakórussal köszönt a tér, kottái apró bokrok, nyurga fák, Kossuth bronzarea épp a holdig ér. S amott, az utca túlsó oldalán, a kirakatsor kék homályban áll most, Lassítok. Furcsa: mintha hallanám: -Ászéi beszél? - Szeretni kell a várost! Félálom útján fut tovább, vezet, s úgy érzem, ezt az utat már tapostam... Rongyos sötétben mécsek fény lenek, Lőrinc pap botja rossz küszöbre koppan. S a temesvári vastrónus ragyog, sok ismerős arcon vibrál a fénye. A test füstté lesz, ám a szó lobog: "Föl hát, magyarok, egy jobb reménységre Vas, tűz, karók, Csönd, csönd... És jött Kossuth! (Emlékét őrzi egy kőtalapzat.) Földarcú ősök népe összefut, porban nőtt pórok újból rajzanak, és újra láz - és aztán újra gyász, Az ország zárva ólom-félelemben s szétdúlt portáját épp csak rendbe szedve, elindult mégis a turini száz. Nem cigle-vessző verte ezt a népet: karddal német, törvénnyel földesúr- De Táncsicsnak itt adtak menedéket, S Toldy Ferenc itt tanult magyarul.
