Kürti Béla: Egyleti élet a régi Cegléden 1842 - 1949 (Cegléd, 1993)
IV. Az egyletek művelődéstörténeti jelentősége
hát, együtt táncolt a majálisokon városi tisztviselő, iparos legény és lóháton kivonuló gazdaifjú. A kuglipályákon egységes szurkoló táborrá formálódott vasúti tiszt és kalauz, középparaszt és törpebirtokos. A malomtószéli korcsolyapályán senkit sem igazoltattak, melyik társadalmi csoport tagja, honnan jött, hány hold földje van, mindenki felköthette a “Halifaxot” és vidám zeneszóra szórakozhatott felnőtt és fiatal teljesen felszabadultan. Az 1901-ben bemutatott labdarúgás vonta aztán egységbe a város minden rendű és rangú fiatalságát. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy az egyleti keretben kialakuló sportmozgalom egyik leghatásosabb tényezője lett a társadalom demokratizálódásának. Az elmondottakat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a századfordulón spontán alakult társas egyletek jelentősen segítették Cegléd társadalmi-kultúrális fejlődését. Kitágították a régi feudális kereteket, színesebbé és korszerűbbé tették kultúráját, ápolták és bővítették a hagyományokat, s biztosították az iskolás koron túli művelődési lehetőségeket: így lettek a pásztorok és földettúró jobbágyok utódaiból városlakó polgárok. Hogy ez a polgárság korántsem érte el a nyugat-európai színvonalat, az nem ceglédi, hanem országos fogyatékossága társadalmunk fejlődésének. Még egy észrevétel ehhez a megállapításhoz: történetírásunk a hivatalos intézményrendszerek tanulmányozása mellett teljesen mellőzte eddig a magyar társadalom önkéntes szervezkedésén alapuló egyletek történetének vizsgálatát. Pedig a polgárosodás folyamatáról, a demokratizálódás nehézségeiről, az egyes társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyáról sokszor többet árulnak el, mint a felülről igazgatott hivatalos intézmények. Ha végre megírják majd a magyar polgárosodás történetét, abban helyt kell kapnia az egyletek életének is. Milyen tanulság vonható le ebből a dolgozatból? Először talán az, hogy ahhoz, hogy az emberek együtt tudjanak élni és közös célokért együtt tudjanak dolgozni, kapcsolatokat kell kiépíteniük. Ahhoz, hogy egy város sajátos közösségként értelmezhető legyen, “szükség van arra, hogy az emberek tudatában a város egységként éljen, ne csak fizikai határai legyenek, hanem szükség van arra is, hogy a városban lakók közös érzelmekkel rendelkezzenek, közös értékeik, közös normáik legyenek.” /91/ Viszont az is történelmi tapasztalat, hogy az emberek nem közvetlenül kapcsolódnak a nagy közösséghez, hanem mindenki egy, vagy több kis közösséghez tartozik és ezen keresztül kötődik a városhoz, a városon át a hazához. Csak a kis közösségek létrejötte természetes folyamat: az azonos érdeklődésű, azonos műveltségű, hasonló társadalmi helyzetű emberrek képesek önkéntesen és tartósan társulni. De ezek a kis közösségek együtt már óriási társadalmi erőt képviselnek. Ezt a társadalmi erőt ölte meg az 1949-es belügyminiszteri rendelet! 99
