Antal Domokosné (szerk.): Kocsér története. Fejezetek a százéves község múltjából és jelenéből (Kocsér, 1977)

I. Kocsér község távoli múltjáról 1877-ig

natkozóan a közbirtokosság sorshúzás útján döntött. Csere a szomszédok megegyezése alapján jöhetett létre. A vidékiek birtokainak kiadása a jászapátiak után következett, mégpedig a kevesebbel bírók előbbre sorolva.

Az 1863/64. évi végleges tagosítás biztosította a feltételeit az önálló községgé fejlődésnek. A visszavonhatatlanul saját birtok nagyobb vonzerőt gyakorolt a leköltözőkre, továbbá némi kényszerhelyzetet is teremtett erre. Ugyanis a családi örökség szétosztásánál, amelyet az apa rendszerint hivatalosan készített végrendeletben rögzített még életében, többnyire meghatározta, hogy fiai közül ki menjen Kocsérra. Hagyományként él a jászapáti származású törzslakosság emlékezetében, hogy mindig a kedvesebbik testvér maradt Apátin. így a vállalkozóbb kedvűek, a bátrabbak, s a „kitagadottak” mentek új otthont alapítani Kocsér pusztára.102

Megemlítendő itt az országostól eltérő jászkun örökösödési jog is, amely szerint a redempeiós ingatlan javak csak a fiakat illették meg, akik kötelesek voltak a leánytestvéreket részük arányában pénzzel kifizetni. Ez a gyakorlatban a lányoknak a család vagyonához mért gazdag kiházasítását és készpénz kifizetését jelentette férjhezmenésükkor. A jászapátiak ezt az örökösödési szokásukat még a XIX. század végén is tartották. Az Apátiról hozott feleségek csak készpénzt kaptak, földörökségben nem részeültek.

Az 1869-es népszámlálási adat több mint a dupláját mutatja az 1850-es létszámnak. De el is telt azóta majdnem két évtized. A közigazgatás továbbra is a 70 km-re levő Jászapátiról történt, ami a távolság miatti nehézségen kívül szemben állt a pusztai lakosság törekvéseivel is, nem szolgálva annak érdekeit. Az utat Kocsérra a hivatalosan napidíjjal kiküldött tanácsbeliek is szekéren, ló- vagy szamárháton tették meg. E hosszú kocsikázások emléke az idősek emlékezetében él, mint apjuktól, nagyapjuktól hallott történet. Ezek szerint Apátiról forrón érkezett meg a csülökkel főtt szárazbableves a kocsiderékban, nagy öntött zománcos fazékban zöld here közé ágyazva.

Az egykor több mint fél napig tartó út jócskán megrövidült azóta. Személyautókkal, s a hagyományos nagy ünnepeken, augusztus 20-án Kocsérra, szeptember 8-án Jászapátira autóbusszal megy rokont látogatni a két település lakossága. így az utazás nem sokkal több egy óránál. A jász nép kötelékébe való tartozás tudata ma is él Kocsér községben. Számos család tartja, illetve újra felvette a kapcsolatot a Jászapátin élő távoli rokonsággal. Helylyel-közzel az is előfordul, hogy Apátiról házasodik kocséri fiatal.

Nem ment könnyen az elszakadás annak idején, 100 évvel ezelőtt sem az anyaközségtől. 1872 februárjában jászkunkerületi alkapitányi leírat sür-102 így történt a szerző apai családjában is. A dédnagyapa négy kiskorú fiával Kocséron örökölt, testvérére az apáti vagyon maradt osztatlanul.

55