Tapodi Katalin - Kerekes László (szerk.): Huszonötéves a Dél-Pest megyei Nagy István Képző- és Iparművészeti Csoport. Emlékkönyv (Dabas, 1994)
NAGY ISTVÁN (1873-1937) „Magyart csak az festhet, aki itthon dolgozik, és szenvedve, fájdalmasan őszinte.” Nemzeti képzőművészetünk nagyjai közül talán senki nem határozta meg ennyire pregnánsan népe iránti elkötelezettségét, mint a százhúsz éve született s több mint fél százada távozott székely Nagy István. Ars poeticának is beillő, idézett gondolata - amit a harmincas évek közepén egy interjú során fogalmazott meg - teljességgel és sűrítve adja gazdag életművének lényegét. O valóban „otthon” dolgozott, vagyis témáit úgyszólván mindig szűkebb hazájából, Erdélyből merítette. Akkor is, amikor Trianon után a Bakonyra, az Alföldre szűkült alkotói barangolásainak terrénuma, művészi látásmódját, stílusának alakulását szülőföldjének lényeggé szublimált és meghatározó hatása-későbbi élete folyamán az emléke - determinálta. „Fájdalmas őszintesége” kora magyar realitásának (közelebbről székelységének) életérzésében, önazonosságában mutatkozó maradéktalan átéléséből fakadt. Ennek meghatározó - és szinte végletes - lelki vonása a vigasztalan komorság, a sorsvállalásnak minden megidézett jelenségben ottszunnyadó drámaisága. Nagy István kíméletlen igazmondással - artisztikus stilizálás és átírás nélkül - számolt be élményeiről.
