Tapodi Katalin - Kerekes László (szerk.): Huszonötéves a Dél-Pest megyei Nagy István Képző- és Iparművészeti Csoport. Emlékkönyv (Dabas, 1994)

Béke veled! Tudom, hogy a Nagy István Csoport tagjai vagy. Sajnos már 70, 50, 30 éves. A közös hányados hál’ Istennek már(mégcsakl) 25. Azért ne bízd el magad, nemcsak Te vagy. Vagyunk, VAGYUNK?... Voltunk?... LESZÜNK?

A nemző Apa minisztériumi ablakból ábrándosán délre néz, ifjúkori csínytevése emléket ébreszt. Illatozó rózsák mögül küldi szeme kék sugarát Miklós, a felnevelő anya.

Mozdulata simogató és becéző, de ha eltévelyegsz, nem restell csúnya kezedre pacsit adni.

Dajkál a Pest-megyei Tanács s a négy szorgos járási dada cserélgette a pelenkát.

Tanított, nevelt a Képzőművészeti Szövetség Pest-megyei Szervezete.

Kínzó gondokkal és gondolatokkal éltél gondtalan gyermekkort s húzogattuk egymás szakállából az ősz szőrszálakat. Közben próbáltad eltitkolni, hogy egyidősek vagyunk mestereinkkel, akiktől tanultunk. Tanultunk? Igen. Megtanultuk, hogy mestereink voltak akiktől tanultunk. Csak jót? Vagy rosszat is? A keresztpapa István bácsi ecsettel kalapálta fémhegyeit. Ez biztos jó! Aztán mestereink voltak még: Benozzo Gozzoli, a felsőfarkasdi madárijesztő, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, a szigetcsépi iskolaigazgató helyettes, aki megtanított, hogy fő a kötelesség, aztán a svájcisapkás Fecó, aki rávett, hogy szódával igyad a tápiószelei olaszrizlinget. Ő határozottan rosszra tanított.

Aztán... találkoztunk. Összetereltek? Kerestük egymást? Akartuk? Nem akartuk? Talán igen... HAZÁNK: a „fehér folt”. HIVATÁSUNK: befesteni. Ecsettel, vésővel feltömi az ugart a művészet Senkiföldjén.

Tárt karokkal futottunk egymás felé: összeölelkeztünk. Megfogadtuk. Megtartottuk.

Aztán meguntad, eltávolodtál. Kalapodról lepöckölted a pihét s megtisztulva egy díszesebb ajtó kilincsére tetted a kezed.

Te barátom büszkén viselted tagságod és feszítő tudata megcsillant melleden. Kabátod gomblyukában az összetartozás biztonsága virágzott.

Volt az is, hogy több lettél, ha magadra kanyarítottad a mundért, előzékenyen ajtót nyitottak, de az is volt, hogy ugyanezért ajtót mutattak.

25 éven át cipelted Szobraidat. Miért? Megszokásból? Vagy azért, hogy a beadásnál találkozzál velem? Vagy nem fértek el már képeid otthon a falon? Netán megsejtetted, hogy képed díjazott lesz és arra gondolsz, hogy a honoráriumból feltöltheted okkerfesték készleted? Mindig mondtam: ne csak okkerrel fess. Tudom, hogy egy hárombetűs fogalomba zsugorodott életérzést csak ezzel a színnel lehet legtalálóbban kifejezni. De gondolj bele, az árnyalatok varázsát veszítheted el. S a kép színes.

Most jut eszembe: Te ki vagy? Fogom a kezed. Ugye nem akarod elereszteni.

Gyömrő, 1994. január 24.

PÁL MIHÁLY