Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
A törteli béres fia „Az apám szegény ember volt, aki csak dolgozni tudott, de szolgálni annál rosszabbul szolgált. Minden évben elszegődött valahová, s minden este arról beszélt, hogy milyen jó lesz nekünk ezután”. A család elhitte a jövendő tágas szobákat, a forró kemencéket, amelyekben mindig sül valami finomság, kalács vagy hízott liba, a terüljasztalokat, a nyugodt, hosszú álmokat, az új ruhákat, melyeknek élvezetes, friss szaguk és finom tapintásuk van, és az új csizmákat, amelyek minden lépésre nyikorognak, mint az ispán fia csizmái. Végezetül, most már csakugyan falhoz lapítja a kegyetlen ispánt, hogy úgy kell onnan levakarni! A gyermekek a mesék jó ízével tértek nyugovóra abban a biztos tudatban, hogy reggel már kezdődik a szép élet. Ámde a szürke hajnalokon még mindig a régi „millió folttal tarkított ruhákat lobogtatta rajtuk a szél, a csatakos földeken tántorgó béresek szalmakötéllel szorították testükhöz a vedlett ruhákat, s botorkáltak a szörnyűségesen végtelen barázdákon”. Rideg Sándor béres fia volt, és egy törteli cselédházban látta meg a napvilágot 1903. február 12-én. Fújt a dermesztő tél végi szél, szálldosó varjak károgtak a felhők alatt, mintha vesztét kiáltották volna, és a kifogyhatatlan reményű apja új pusztákról mesélt, ahol bizonyosan megtalálja a szerencséjét. A pusztai cselédközösség sajátos szervezete, akár a katonaságnál, az alá- és fölérendeltségen alapult, kezdődött a gróffal, akit tán sohasem láttak, folytatódott az intézővel, legfőbb parancsolójukkal, lejjebb az ispánokkal, és béresgazdákkal. Ez utóbbiak a legkisebb lazításra, hibára testi fenyítéssel sújtották őket. Visszaütni ezeket a jóllakott húskolosszusokat istenkísértés lett volna. A zörgő csontú, elcsigázott béresek vérezve rogytak az alomszalmára a jászol elé. A megszégyenített emberek szívós konoksággal tűrték megkínzatásukat, a borzalmas szegénységet, és maradtak, vagy továbbálltak egy másik uradalomba. Rideg Sándornál igazabban senki sem mondta el ezt az életet, életrajzi írása, a Tűzpróba és a Sámson a majorsági cselédközösség hiteles, művészi ábrázolása. Monoron járta az elemi iskolát, elvégzett öt osztályt, aztán csikósnak állt. Alig érte meg a tizenhatodik életévét, vöröskatonának jelentkezett a Tanácsköztársaság védelmére. Falusi munkások és hadifogságból hazatért katonák meséltek neki az oroszországi változásokról, a dolgozó nép országáról. A bukás után felköltözött Budapestre gyári munkásnak, vasúti altisztnek, péksegédnek. 1925-ben már a Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagja volt. Több ízben letartóztatták, egy alkalommal a rendőrség titkos nyomdát talált a lakásán, emiatt 1944-ig állandó rendőri felügyelet alatt tartották, végül koncentrációs táborba hurcolták. A fölszabadulás után elnöke volt a csepeli szabadkikötő üzemi bizottságának. Novelláit a Népszava, a Korunk, a Magyarország és a Híd című lapok közölték, avatott íróvá első regénye, az Indul a bakterház tette. Sajátos elbeszélő tehetsége, eredeti egyénisége hamarosan a legolvasottabb írók sorába emelte. A negyvenes években tagja volt a munkásírók csoportjának, a felszabadulás után a néphadsereg írói testületének. Műveinek középpontjában a szegényparasztság és a munkásság áll. Hősei városba szakadt zsellérek, akik mostoha sorsuktól ott sem szabadulhattak, a városok peremén laktak deszkából, bádogból tákolt, rozzant, egészségtelen lakásokban, a ház elé halmozott, soha el nem hordott szeméthalmok, döglött állatok bűzében. Tanult mesterségük nem 60
