Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)
A szárhomok regénye Első határjel a Szárhomok halom — írták 1368-ban. E halom déli vidékünk legmagasabb pontja, 144 méter a tenger szintje fölött, ott uralkodott a Királyné erdeje északnyugati csücskén a háromezer holdas őstölgyesen. Ezt az erdőt száz év alatt mind egy szálig kiirtotta a ceglédi, körösi és kecskeméti nép, talaját fölverte a fű, itt-ott bokrok telepedtek meg rajta. Legelőnek használták, békességgel, amíg kevés volt a jószág, de amikor az alföldi jobbágyok nagyobb hasznot találtak a hízómarhán, egyszeriben vége szakadt a barátságnak. Hol körösiek verték ki innen a ceglédieket, hol a ceglédiek a körösieket. A kecskemétiek a nagy távolság miatt elmaradtak. A körösiek már-már sajátjuknak tudták, amikor a törökök kóbor martalócai gulyáikból kiszakítottak egy falkát, a pásztorok utolérték a tolvajokat és agyonverték őket. Mikor ezt a budai pasa megtudta, vérdíjat követelt rajtuk. A körösiek tagadták és ijedtükben azt mondták, hogy a haraszt a ceglédieké. A ceglédiek kaptak az alkalmon, kifizették a kétszáz forint vérdíjat és megszállták a pusztát, amit abban az időben Csemőnek mondtak. A kárvallottak futottak a megyéhez, keresvén az igazukat, a megyei bírák tanúkat hallgattak ki, akik a határjeleket hol ide vélték, hol amoda, aszerint, hogy kiknek az emberei voltak. Az évszázados pörben elsősorban a Szárhomokot vitatták. A ceglédiek délen mutogattak egy halmot, a körösiek északon, volt idő, hogy elkeresztelték Sashalomnak, Sasülésnek, még Vadleány ugrásának is. A bírák nem tudtak eligazodni, határozatlanok voltak ítéleteikben, az senkinek sem jutott eszébe, hogy a vitatott birtokhoz egyik villongónak sincsen joga, mert az a régi királynék tulajdona volt. Végülis 1811-ben, elunván a folytonos kiszállásokat, a megye megfelezte a Csemőt. A két város ingyen nyert ezerötszáz-ezerötszáz hold homokföldet. A gógányi csárda vidéke a körösieknek jutott, a Kistelek a Csemőtorokkal Ceglédnek. A múlt században betelepítették szőlővel, gyümölccsel. A borok mellett aztán megbékéltek, de ha szóba került Szárhomok, kiújultak a régi haragok. A Szárhomok ma is áll, kopaszon, megtépázottan, de szilárdan, a kinti népek Gyurkadombnak mondják, s ha kérdezzük, hogy miért, két mondával is magyarázzák. Az egyik: „Amikor a nagy legelőket osztották, egy valamilyen Gyurka nevű kis, öreg ködmönös ember is jelentkezett a bankban. Olcsó volt a föld, s a kis vénember száz holdat jegyzett. Megkérdezte az árát. Megmondták. Azt is, hogy hány év alatt kell kifizetni. A ködmönös gondolkodott, előkotorta nagy tarka zsebkendőjét, ki takargatta és számolta az asztalra a százasokat, hogy ő mingyán kifizeti, mert nem szeret tartozni. Akkor nem vették el tőle a pénzt, csak előjegyezték. Később az övé lett a száz hold, beleesett a nagy domb is, azóta nevezik Gyurkadombnak.” A másik monda: „Nagy legelők voltak hajdan azon a tájon, a ceglédi huszárok gyakran száguldoztak rajta. Egyszer is, hogy lefújták a gyakorlatot, a legénység lenyergelt, csutakolt, zabolt, itatott, maga is kondérhoz járult, evett, ivott, rágyújtott. A tisztek is megebédeltek, de a sültekre nem vizet ittak, hanem bort. Többet is, mint köllött volna. Virtus szállta meg őket, fogadtak, hogy ki bír a halom meredek oldalán fölkaptatni. Egymás után csúsztak-zuhantak vissza, egyik sem nyerte meg a fogadást. A közelben legeltetett a Gyurka juhász. Rátámaszkodott a botjára, úgy figyelte a versengő tiszteket. Mikor azok abbahagyták a játékot, jelentkezett az ezredesnél, hogy szamarával fölkaptat a dombra. Kíváncsian egyeztek bele a huszárok, volt, aki jót nevetett a juhászon. Fölült 24
