Hidvégi Lajos: Regélő falvak. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1983)

Múzeumban a hun áldozati üst

Száz évvel ezelőtt ásták ki Törtei egyik pusztáján, Cakóhalmán hazánk első hun áldozati bronzüstjét, melyet Thurzó Ignác vitt be a Magyar Nemzeti Múzeumba. Ott található ma is, de már nem egymagában, hanem kisebb bronzüstök társaságában.

A cakói lelet éppen jókor jött, mert akkor virágzott legjobban a hun—magyar közös származás kultusza, nem sokkal azelőtt írta Jókai Mór a széliében olvasott Attila temetése című novelláját és Arany János szépséges verses eredetmondáját, mely szerint testvér volt Hunor és Magyar, kiváló harcosok, jó vadászok a Fekete-tenger partvidékén. Hunor családjából származtak a hunok, Magyaréból a magyarok. Minden iskolában szavalták Gárdonyi Géza hangulatos sorokkal kezdődő Attila-versét: Szeged alatt áll egy ódon halászbárka a Tiszán, földélzetén halász legény furulyázik a holdfényben, és a furulyaszót a meder alatt hallgatja a nagy halott király, akinek a koporsója arany, ezüst és vasból van a burkolata.

Érdekes a népmondák felfogása. A latin hagyományok a hunokat kegyetlen, dúló, fosztogató embereknek tüntetik föl és a népvándorlás minden borzalmát Attilával hozzák kapcsolatba. „Isten ostorának” mondják, akinek száguldó lovasai fölégétték az itáliai városokat. Velük szemben a germánok Attilát bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkű uralkodónak állítják be, akinek párját sehol sem találni és aki mellett eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai. A magyar hun mondák népköltészetünk eredeti hun elemeiből, avar- és honfoglaláskori hagyományokon épülnek föl.

Kik voltak a hunok? A római világbirodalom gyors ütemű terjeszkedése korában a kínai birodalom is tervszerűen kezdte határait észak és nyugat felé kitolni. Sajátságos találkozása a véletlennek, hogy az eurázsiai kontinens déli részének távoli szélein azonos időben, de egymásról mit sem tudva, két hatalmas expanzív birodalom, a latin és a római indult világhódító útjára. Mértéket nem ismerő terjeszkedési vágyuk erőszakára futottak előlük a népek régi területeikről, egymásra zúdultak és áramlottak más világtájak felé. A hun törzsek néhány rokon és idegen lovas nomád néppel távozni kényszerültek a kínai nagy fal árnyékából, nyugatra száguldottak, keresztültörve másokon, meg sem álltak az Urál és a Volga folyók vidékéig- A hunok európai megjelenésével egy időben mozdultak ki a germánok a Keleti-tenger, az Odera és Visztula folyóktól délkeleti irányban a római császár támadó légiói elől. A Volgáig hatoló hunok és a Don partjáig jutott germánok egy-egy mozgó, harcias katonai hatalommá szerveződtek. Kezdetben békésen éltek egymás mellett, mert terjeszkedésük ellentétes irányú volt: a hunok Perzsia felé támadtak, a germánok nyugatra. Ez utóbbiak megszervezték a frank, burgund, alemann, thüringi, szász, markomann, kvád, vandál, gepida és gót törzsszövetségeket, folytonos becsapásaikkal nyugtalanították a római birodalmat, győzelmeik hatására ürítették ki a latinok Erdélyt.

A hunok és germánok akkor csaptak össze, amikor Balambér hun király csapataival átkelt a Volgán, Harmanarich és Vitimir keleti gót királyok seregeit legyőzte. A gótok meghódoltak és mint segédnépek a hun ezredek előtt jártak, megbontani az ellenség sorait. A hun—germán hadsereg győztesen haladt a Dnyeszter, az Al-Duna és a Tisza vidékére, súlyos csapást mérve a nyugati gotokra.

14