Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
Nevüket őrzi az emlékezet
Gung’l Ignácnak és Sípos Borbálának Cegléden nyolc gyermeke született. Asszonya halála után újra nősült, esztergomi unokatestvérét, Neilhübel Gizellát vette el feleségül, akitől még négy gyermeke lett, elsőnek Aurél Miklós, aki 1884. december 5-én látott napvilágot. A kiegyezés körüli időkben indult meg a magyar ipar és kereskedelem nagymérvű fejlődése és ez a lendület a mezőváros polgárait is megmozdította, nagy vállalkozásokra késztette, sokan feltörtek, néhányan jelentős vagyont, földbirtokokat szereztek, fiaikat taníttatták, kikből írók, festők, tudósok, magas egyházi méltóságok lettek. Szerényen kezdték a ceglédi polgári iskolában, amelyben akkor latint is tanítottak. A Gung’ltestvérek is ide jártak, Aurél ezután került rokoni kosztra és kvártélyra Esztergomba, hogy elvégezze a tanítóképzőt. Gung’l Ignác tíz évi merkátorság után átment gőzmalmi tisztviselőnek, másik utcába költözött és a „Medvét” átadta sógorának, Fabianek Vilmosnak, ki szívós polgári kitartással, a város egyik leggazdagabb emberévé küzdötte fel magát sikeres vállalkozásaival. A „Medve” ismét új rokoni kézre került az Akócsokhoz. Természetes volt, hogy ezek a feltörekvő családok keresték egymás barátságát, társak lettek gyárak, malmok és bankok alapításában, gyermekeik összeházasodtak, fiaik elszármaztak, de mindig hazajöttek és magukat mindig ceglédinek vallották. Kárpáti Aurélról napjainkban is cikkeznek, műveit élő tanításoknak minősítik, a szülőváros, Cegléd, márványtáblát vésetett emlékezetére, egy irodalmi társaság is szerénykedett itt. Akik olvassák visszaemlékezéseit, meglepődnek vallomásain, mert a világváros színházi világában, a Nyugat nemzedék barátságában, az elkerülhetetlen kávéházak dohányfüstjében, a nagy bohémok márványasztalánál Ceglédnek hű fia ült. „Vidéki ember vagyok, s az is maradok, most már látom, halálomig. Hiába élek könyvek, képek, színdarabok zárt háromszögében évtizedek óta: egy sugaras, bolond áprilisi délelőtt csak bekopogtat hozzám az „otthon maradottak” üzenete. A bedei mezőé, amelyen egykor labdám elgurult, a kámáni erdőé, amelynek öreg fái alatt ballagó szarvasbogarakra vadásztam, a malom mögött zöldellő kis nádasé, amelynek tollas buzogányai először idézték képzeletembe verekedő Toldi Miklós emlékét. A napfényben megmozdult föld utánam küldi tavaszi hullámait, s én egyszerre nyugtalan leszek. Honvágy ez. Visszafájás rég elsuhant esztendőkre, szétporladt múlt után.” (Ceglédi Hírlap, 1970. február 26.) Jegyzet A fejezet anyaga szerzőnek magával az íróval való beszélgetéséből ered. A családra vonatkozó adatokat az író legidősebb nővére, Vilma szolgáltatta (Jánosi Ferencné, 1880.). 59
