Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)

A történelem lapjain

fütyülték. Hetenként jártak vásárba. A legények a kocsiderékba süllyesztett ládákba negyven—ötven pár csizmát is beraktak, a lőcsre kötötték a sátorkarókat, a ponyvát az ülésbe tették. Szombaton délután már az országutakon nyikorogtak a karavánok kerekei. A betyárok ellen védelmül egymás nyomában haladt ötven—hatvan vásároskocsi a szélrózsa irányában messze tájakra, gyakran kétnapi járóföldre. Ha a pesti vásárra mentek, a monori csárdában kötötték ki a lovakat, le se feküdtek, az asztalok mellett darvadoztak, éjfél után, hajnalban tovább indultak. Foglalkozásonként külön utcákat alakítottak a vásárokon. Régi szokás szerint a helybelieké volt az első hely, utána a szomszéd mezővárosok következtek; nálunk az albertiek, pilisiek, nagykőrösiek és abonyiak verték föl sátraikat, nyomukban a kecskemétiek, majd az idegenek. Ha megszegték a hagyományt, panaszra mentek a szolgabíróhoz.

„A múlt 1826-ik esztendőben a’ Ketskeméti Csizmadiák megvesztegetvén a’ Czeglédi Csizmadija Czéh mesterét és atyamesterét, kérték, hogy a’ Ketskemétieknek mindjárt a’ Czeglédiek után engedjenek Helyet és azt meg is nyerték azon álnok tsalfaságokkal, ennek az lett a következése, hogy az Alberti és Pilisi Csizmadiák Földes Uraik előtt panaszt tévén, az ott tartatott Országos Vásárokban a’ Czeglédieket is megfosztották az eddig használt szomszédi jusstól.”

A csizmadiák sorában álltak a sarkantyúsok, a megvett lábbelivel ezek asztalához mentek. Az asztalból egy magas szárú vaskapta állt ki, ráhúzták a csizmát, ráverték a patkót. A pásztorok a csizmasarokra csörgőt is verettek, a gazdalegények sarkantyút. Nyikorgós csizma is volt. Ez úgy lett, hogy a szattyánt megégették, színnel összefordították, behelyezték a talpbélés és a talp közé. Ahogy hajlott járás közben az összefordított szattyán, nyikorgott. Ment az utcán, a harmadik szomszéd is hallotta: ..Gyün mán!” Falvankén változott a divat. A berceliek és soroksáriak dobszárú, az irsaiak, albertiek puhaszárú, a ceglédiek németszárú, kemény, egyenes csizmát viseltek. Bőgatyájuk volt, a térdük alatt szíjjal elkötötték, járás közben a gatyaszár nekicsapódott a csizmának, pattogott.

Nálunk a csizmadiát nyehónak becézték, csúfolták. „Ment a paraszt a csizmadiához, kihívta a mestert, nézze meg a szürkét, hány párt ad ki? Kimén a mester, vitte a csizmamintát, rátette a lóra, kezdte körülrajzolni a bicskiával. Ahogy hasítja, fölnyerített a ló fájdalmában: nyihh! Rákiáltott a mester: Hó! így ment ez addig, amíg ki nem mérte: nyihh-hó, nyihh-hó!”

A műhelyek, különösen télen, tele voltak ráérő, politizáló, anekdótázó szomszéddal és pipafüsttel. Reggel beállítottak, délben hazamentek ebédelni, ebéd után megint visszajöttek. Az öreg Dóczi Jóska — százhúsz esztendős volna, ha élne — amikor benyitott, már mondta is szemforgatva összetett kezekkel a csizmadiamiatyánkot, e XVIII, században keletkezett tréfás-borsos „imát”.

22