G. Sin Edit: Falu Tamás (1881 - 1977) - Pest megyei Téka 1. (Szentendre, 1981)
Falu Tamás költészete
„Mint a madár, mely kéménybe esett, Ügy éljük át mi itt az életet. Bárhová érnek törött szárnyaink, Felénk az örök éjnek árnya int.” (Mint a madár, mely kéménybe esett) — írta 1936 áprilisában. Mint az első világháború előtt a Levél Oblomovhoz című versével, a második világháború küszöbén is a klasszikus orosz irodalom nagyjainak idézésével jelzi a napi politikától való elzárkózását. (Óh, régi olvasmányok 1936 decemberében, Orosz föld 1937 januárjában. Ez utóbbi vers egyben arra is példa, hogy Falu Tamás régi olvasmányélményeihez, kedves emlékeihez való ragaszkodásában hogyan siklik át a nagy történelmi sorsfordulók felett: az orosz föld számára húsz évvel a szocialista forradalom után is elsősorban fenyőt, nyírt, síkságot, ikont, Tolsztojt és Dosztojevszkijt idézi. 1970. november 7-én — éppen az évforduló napján — írt Leningrád című versében is csupán csak egy kedves, játékos poén erejéig tör be a jelen a múlt századi hangulatot idéző történelmi képbe.) London bombázása, Párizs eleste, a régi értékek pusztulása láttán így ír: „Én fenn állok egy magas hídon, A tényt csupán megállapítom. S szívemből már, mely vérző, árva, Az öröm ki van cenzúrázva.” (1940) Az emberiség háborús pusztításai elől menekülve 1940-ben az állatoknál talál megnyugvást: „Az emberek közt majd megfagytam, Jégen jártam és közönyön, Ami meleget itt lenn kaptam, Állatok, nektek köszönöm.” (Állatok) Az első világháború idején „mint a boldog idők Nemo kapitánya”, Falu Tamás víz alá süllyesztette magányos hajóját. Most nem menekül beláthatatlan távolba, most keserűen szemléli, befogadja a valóságot, de tehetetlenül áll vele szemben. Még tovább nő a távolság saját becsületes tisztasága és a vesztébe rohanó világ között, minden korábbinál nagyobb súllyal nehezedik rá magány- és kirekesztettség érzése, melyet minden korábbinál fájdalmasabb, néha paradox beletörődéssel vesz tudomásul. „Megváltozott itt minden, Csak én vagyok a régi.” (Nem kell) 49