Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
cseresznye, a birs stb. fajok termesztése rendkívül fellendült a török korban, de a gyökérzöldségeket sem mellőzték. Sajnos a túlzott adóterhek a konjunktúra ellenére sem tették gazdaságossá a növénytermesztést még néhány fontosabb faj esetében sem. Erről bővebben az egyes kertészeti növényfajok tárgyalásakor a részletes részben olvashatunk. A nagy földrajzi felfedezések vázlatos rajza a 25. ábrán látható. Elsősorban Amerika felfedezése adott nagy lendületet a felfedező utaknak, a világ ismét az ember érdeklődésének középpontjába került. Ez az ismeretlen tájak felderítése után a gazdasági élet fellendítését is eredményezte. Az Újvilág felfedezése 1492-ben nem csupán azért volt jelentős, mert a földrészek területe nagyobb volt, mint hitték, hanem mert a távoli tájak módszeres megismerése is elkezdődött. Afrikáról, Afrika belsejéről sokáig csupán hozzávetőlegesek voltak az ismeretek, a ptolemaioszi térképet tényként fogadták el. Vagyis az ókori néhány bátor expedíciót leszámítva, alig gyarapodtak az ismeretek a kontinensekről. Ausztrália, Új-Zéland és a sok-sok óciániai sziget ugyancsak Amerika felfedezését követően vált ismertté. Bitterli (1982) magyarul is megjelent művében igen részletesen elemezte Európa és az Európán kívüli világ kulturális kapcsolatait, részben a természetrajzi ismeretek bővülését is. A felfedezések egyúttal gyarmatok alapításához, szervezéséhez is vezettek, mert „Aki a tengereken uralkodik, uralkodik a kereskedelmen is, aki a kereskedelmen uralkodik, azé a világ minden gazdagsága, tehát maga a világ” (Raleigh, 1617). Közép- és Dél-Amerika felfedezése és meghódítása a spanyolok és portugálok nevéhez fűződik. Észak-Amerikát angol és francia telepesek vették birtokukba. Más népek szerepe eltörpül a négy nagy hódítóé mögött. Az ókori világnak csak nagyon halvány, bizonytalan kapcsolatai voltak az Újvilággal (vö. Várkonyi, 1972), a vikingek viszont már az első ezredforduló táján megfordultak Észak-Amerikában. Afrikai expedíciókat a portugálok* a spanyolok, az angolok, a franciák, a németek, majd a belgák, az olaszok és az oroszok vezettek. Ázsiában a hollandok is kapcsolódtak az előbbi népek hajósaihoz. Később társaságok alakultak, amelyek már teljesen gazdasági szervezetek voltak. Jobbára ezek révén az anyaországok igen nagy gazdagságra tettek szert. A gyarmatok elosztása Amerikában a spanyolok és portugálok között, Afrikában és Amerikában az angolok és franciák között szerződések alapján sem jelentett elég garanciát, részben a megváltozott erőviszonyok (lásd pl. a bur-angol háborút), részben az új hatalmak miatt (elsősorban a németek, az olaszok, a japánok miatt). A gyarmati telepek létrehozása eredetileg más célt szolgált. „Ténylegesen és valóban ezen gyarmatok megalapítóinak többségét sokkal inkább az az eszme vezérelte, hogy a hitet terjesszék a barbárok között, mintsem az, hogy meggazdagodjanak” (Charlevoix, 1744). Az európiak és a bennszülöttek találkozási formáit a katonai erő tudata, az archaikus kultúrák vonzereje nagyban befolyásolta. Ez a motiváció azonban nem volt elég az ellenségeskedések megakadályozásához. A kultúrkapcsolatoknak két alappillére volt: az ingyen munkaerő beszerzése (rabszolga-kereskedelem) és a hittérítő' munka. Sajnos a torz kapcsolat, melyet gazdasági, katonai és vallási okok a végsőkig kiéleztek, a kultúrák összeütközéséhez vezetett. A következmény a kultúrák megsem-25. ábra Felfedezések és gyarmatosítások a XV-XVII. században (Történelmi Atlasz, 1959) 62
