Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
I. A földművelés kezdetei
elfoglalták Babilont, őket pedig a tengeri népek gyengítették meg. Ebben a folyton változó, labilis hatalmi rendszerű övezetben a közelebbi és a távolabbi tájakról benyomuló ellenség a pusztítások ellenére új növény- és állatfajokkal gazdagította Mezopotámia kultúráját. A harappai kultúra és a még messzebb eső kínai kultúrközpont kapcsolata a Közel-Kelettel később és kisebb mértékben fejlődött ki. Közép-Ázsia és Kína szerepét később tárgyaljuk. Az első igazán nagy tengeri utakat is vállaló civilizáció az egyiptomi fáraó birodalma volt. Egyiptom már az i. e. 4. évezredben szoros kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn Szíriával és Palesztinával, Arábiából pedig drága faféleségek, fűszerek, drágakövek érkeztek (14. ábra). A hajók papiruszból, nádból, esetleg égetett agyagból készültek. Az egyiptomiak nem nagyon kedvelték ugyan a tengeri utakat, gazdasági okok azonban rákényszerítették őket. Henenu (i. e. 2000), majd Hatsepszut (i. e. 1482— 1481) a Vörös-tengeren, a part menti vizeken szervezte meg expedícióját. Az utak sikerét jelzi, hogy Hatsepszut még földlabdás tömjénfákat is hozott Puntból. Az elephantinéi Knemhotep síremlékén olvasható, hogy a Hwj nevű hajóstiszt tizenegyszer járt Puntban. Ez a terület korántsem biztos, hogy Szomáliát jelenti, lehetett Dél-Afrikában is, mert a punti fejedelem feleségének zsírfarúsága (szteatopigia) — főleg a busmanok körében — még ma is nagyon gyakori. A Közép- és Újbirodalom idején nemcsak számbelileg gyarapodtak, hanem bővültek is a hajóutak, hiszen a Nílus mellett egyre újabb nemesfémbányák, drágakőlelőhelyek kezdtek működni. Egyiptom azonban nem tudott vezető szerepet biztosítani magának a Földközi-tengeren, mert Kréta uralma határt szabott a lehetőségeknek.. Ón- és rézércszükségletét is zömmel a keftiu hajósok elégítették ki; a rezet Ciprusról, az ónt Britanniából szállították (lásd a 15. ábrát). A Szantorin-tűzhányó bronzkori kitörései, majd a vulkanikus szigethegy eltűnése a tengerben hatalmas szökőárral járt. Részben ennek tulajdonítható a minoszi kultúra hanyatlása és a föníciai felvirágzása. (Megszűnt a konkurrencia.) Feltételezni lehet, hogy már ebben az időszakban (i. e. 2000 után) az olajfa, a szőlő, a füge, a köles és a gabonafélék termését, a belőlük származó készítményeket, a szaporítóanyagokat eladták idegen népeknek, ezzel is hozzájárulva e kultúrák terjesztéséhez. A krétai kultúra bukását a kisázsiai hódítók is gyorsították, akik évszázadokra meghatározták Hellász földjének fejlődését. A levantei partoknál letelepült föníciai nevezetű sémita nép i. e. 1000 körül a Földközi-tengert beltengerének tekintette. A phoinikoi elnevezés a görögöktől származik, ami a vörös festékre utal, a föníciaiak ugyanis széles körben használták a bíborfestéket, amitől a bőrük is elszíneződött. Fönícia számára a tengeri kereskedelem, a hajózás, az áruszállítás, a hódítás alapvető szükséglet volt, mert a népek szorításában, a keskeny, part menti sávon kevés parasztember tudott csak a földművelésből megélni. A kényszerűség alighanem még a hajózásra is kiterjedt, minden különleges útvonal leírását elhárították, nehogy illetéktelen személyek tudomására jusson. A másik ügyes módszerük az volt, hogy a kereskedők a szomszédos népeket rémtörténetekkel ijesztgették, hogy ne vállalkozzanak veszélyestengeri utakra. A föníciaiak érdeme a gabonafélék, a kétéves gyökérzöldségek, a káposztafélék, a gránátalma, a szilva, a birs, a ricinus, az alma és néhány dísznövény nyugati elterjesztése. Pontos „leltár” híján csak hozzávetőleges becslésünk lehet, hogy mit jelentettek a kertészet számára a bátor ókori kereskedők nagy vállalkozásai. Ugarit után Szidón városállamé volt a vezető szerep; számos támaszpontot hozott létre az Égei-47
