Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
gokat. A titánokat legyőző Zeusz rózsakoszorút kapott. A gráciák közül kettőnek a jelképe a rózsa. Szapphó, Anakreón és Theokritosz verseiben is a rózsát dicséri. A görögök tehát ismerték a rózsát, sőt első hiteles ábrázolása egy i. e. 1600 körüli krétai freskón látható, de megvan a rózsadísz a rhódoszi rézpénzeken is. Hérodotosz közlése szerint i. e. 400 körül Midász kertjében díszlett egy hatvanszirmú rózsatő. (Ennek a babiloni számmisztikában fontos jelentése van.) Kung Fu-ce a pekingi rózsakerteket írta le. A császári könyvtárban az első rózsás könyv i. e. 500-ból való. Bármenniyre meglepő, az inkák is nevelték a napbokornak nevezett rózsát a házaik körül. A százlevelű rózsát Hérodotosz említi először, Theophrasztosz pedig le is írta. Damaszkuszi rózsa díszlett már Egyiptomban is, innen görög hajósok vitték más kikötővárosokba. E fajnak a legnagyobb az olajtartalma, ez termesztésének különös jelentőséget ad (ma is fontos gazdasági ágazat Bulgáriában). A törökök is nagyon kedvelték, s (a jó ökológiai adottságok mellett) részben ennek a következménye, hogy éppen Kazanlak vidékén terjedt el a rózsaolaj-termelés. Rómában a rózsa szeretete szinte őrületté fajult. A Hannibál felett győzelmet aratott csapatok a pajzsukra is rózsát vésettek. A legtöbb római szerző (pl Horatius, Propertius, Ovidius, Martialis és Ausonius) elégiákban, epigrammákban és ódákban ünnepli és dicséri a rózsát. Id. Plinius szerint a virágok fejedelme, a mező és a kert fő ékessége. Goethe kijelenti: „a rózsa a természet legtökéletesebb alkotása”. A rómaiak kezdetben nem nagyon szívlelték a rózsát. Lucius Flavius pénzváltó létére botrányosan viselkedett, mivel rózsakoszorúval a fején mutatkozott a nyilvánosság előtt. Börtönbe is jutott miatta. Néhány év múlva azonban már, minden római polgár viselt rózsakoszorút. A legértékesebb római koszorú csak rózsaszirmokból állt, rendkívül drágán lehetett hozzájutni. A rómaiak határozott különbséget tettek a rózsakert (rosarium) és a rózsatőtermesztő (-szaporító) telep (rosetum) között. Az utóbbi helyen szemezték és oltották a rózsát. Martialis is csak felsőfokon emlegeti a rózsát. Tisztelete annyira megerősödött, hogy Cicero és Pompeius már attól tart, hogy a gabonaföldek rózsakertekké alakulnak. Az őrület odáig fajult, hogy Hero lakomáin a párnákat is rózsaszirmokkal tömték ki, sőt Heliogabalus római császár bort is készíttetett belőle. Orvosi szempontból sosem vélték károsnak a rózsát, Theophrasztosz, Dioszkoridész és Galénosz hűsítő hatásúnak tudta, sőt kutyaharapás után is javasolták. Egyik római császár sem fordult teljesen a rózsakultusz ellen. Ezt a virág szépsége, kultikus szerepe és finom olaja eleve kizárta... A görög, majd római rózsaünnepek, valamint a temetők fő virága lett a rózsa. A római költők (pl. Ovidius) dicsérik a kétszer virágzó paestumi rózsát. Virága a lakomák asztalainak fő díszévé vált, ették is. Nero és Domitianus hatalmas rózsaünnepélyeket rendezett. Szökőkutak és fürdővizek, italok illatosítója a rózsaolaj. Arab hagyomány szerint a jeruzsálemi Salamon-templom helyén épült mecset építését úgy kezdték, hogy előbb rózsavízzel mosták le a köveket. (Sajátságos fertőtlenítési módszer, ráadásul nem is a legolcsóbb.) Plinius 17 rózsafajtát írt le a természetrajzi munkájában. Seneca pedig kortársait a rózsa téli hajtatására tanította. Plinius így ír a rózsa kutyaharapás elleni hatásáról. „Régebben a veszett kutya harapása ellen nem volt orvosság. Néhány évvel azelőtt azonban Spanyolországban egy, a testőrséghez tartozó katonának édesanyja azt álmodta, hogy egy vadrózsának (Cynorrhodon) virágát, mely előző napon neki egy bokorban kellemesen feltűnt, azzal az üzenettel küldje fiának, hogy belőle igyék. Ezt megírta az anya fiának, akit történetesen ugyanakkor veszett kutya harapott meg, s a harapás hatását már érezni 339
