Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

V. Élő ékszerek

Trójából, a hálaáldozatot a szent platán alatt mutatta be; a fa kiszáradt, törzsét sokáig (i. e. II. században) a Diána-szentélyben tartották.

Ciprus és Kréta szigetén, Szüberiszben állítólag félig örökzöld platánfák is éltek. A régi Hellászban a települések egy része a folyók, patakok (platános) mellé épültek. Rómában az újszülöttnek platánfát ültettek (nálunk sokáig diófát ültetett a nagyapa a kisunokának). Vergilius és Horatius véleménye, megfigyelése szerint a szőlő' és a platán nem fér meg egymással. Szókratész, Platón, Julius Caesar is szívesen hűsölt platán alatt, pedig Platón szerint a levele allergiát okoz. Perzsiában, Frígiában, Damaszkusz mellett, Khósz szigetén nem féltek tőle, sőt Kimón idején az athéni piacteret (agórát) is platánok díszítették.

A platán Khalkász istennő fája, levelei áldásra emelt kezeket idéznek. Él isten kultusza a pelazg időkig nyúlik vissza, amit a Szantorin tűzhányó nevezetes bronzkori kitörését követő menekülés után a filiszteusok Föníciában is igyekeztek meghonosítani. A próféták rendkívül élesen elítélték Él kultuszát. Kallimakhosz szerint a platán Heléné szent növénye, Apollómnak is kedvence. Az auliszi jóshely platánja alatt Enkhidé szörnyetegeknek adott életet (oroszlán, kiméra és kerberosz gyermeket szült).

A tölgy jelentőségével egy korábbi fejezetben már foglalkoztunk, ott elsősorban a görög-római, valamint a közel-keleti kultuszát mutattuk be. E helyen csak néhány érdekes mitikus adatot közlünk. A tölgyet lényegében minden indoeruópai nép módfelett tisztelte. A szlávoknál Perun fája, a litvánoknál Perkunasz személye lakozik benne. A férfiak, hajó termésért könyörögtek, a tölgyhöz fordultak. Frazer (1965) eszmefuttatását összegezve így ír a tölgyről: „Az áttekintésből kitűnik, hogy a tölgyfa, a mennydörgés és az eső istenét régen minden nagyobb európai indogermán nép tiszteletben részesítette, sőt panteonja fő istenségének számított.”

Tölgyön élősködik (leggyakrabban) a fagyöngy, amihez sokféle babona fűződött, akárcsak a norvég és svéd repülő berkenyéhez. Egy érdekes hiedelmet Thomas the Rhymer énekelt meg (a ballada a Hay-család életéről szól).

„Mig a fagyöngy nő Errol tölgyén,

S a tölgy szilárdan áll,

Virágzó Hay-nem szürke sólyma A vésszel szembeszáll.

De ha fagyöngyét vesztve korhad,

Pusztul a tölgy, a vén,

A tűzhelyen nincs már, csak burján,

S holló sólyom helyén.”

(Bónis György) fordítása)

Vergilius nem nevezi egyértelműen aranyágnak a fagyöngyöt, a mitográfusok mégis annak tartják. Bizonyosan örökzöld volta miatt mozgatta meg a népek képzeletét. Hogy mennyire így van, példa erre a pulverbatchi hiedelem, mely szerint Szent Iván éjjelén a tölgy kivirágzik, de napkelte előtt eldobja virágát. Ha a leány időben vásznat terít a fa alá, összegyűjtheti a porrá enyésző virágot és feje alatt a csodás tölgyvirág a jövendőbeli legény képét álomkép formájában idézi fel.

A fűzből időtlen idők óta kosarat fontak. Még a Biblia is ír róla. Föníciában jobban tisztelték, mint a görögöknél. A pelazgok idején a Hold-varázslat fája, kéregkivonatát reuma ellen használták. Zeusz bika képében rabolta el Türoszból Europét, akivel a rituális nászt egy krétai fűz alatt ülték meg. A szabadság jelképe. A Zsoltárok könyve arról számol be, hogy a babiloni fogságra visszaemlékező zsidók fűzligetben adták elő

335