Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
majd főúri kertek is termesztették az ibolyát. Hosszabb időre mégis háttérbe szorult, valójában Napóleon emelte ismét magasra. A császár születésnapjára, temetésére mindig ibolyát küldenek. A politikai kudarcok, katonai vereségek után a Napóleonban mégis bízó hívek ibolyát viseltek ruhájukon. Hatalmának alkonyán az ibolyamánia is elszunnyadt, talán véglegesen... hiszen, Párizstól messze volt Szent Ilona szigete! A nárcisztól a tulipánig Mint már írtuk, a nárcisz egy hiú fiatalemberről kapta a nevét, aki beleszeretett saját képmásába. A nimfák találták meg, halála után a testéből támadt új, sárga virágú növényt. Tanulságos példabeszéd Csu-Su története, aki halála előtt a földjei felől rendelkezett. A vézna gyermek a rosszabb földet kapta, s mert alig haladt a föld művelésében, sírva fakadt. Könnyeiből nárciszhagymák fejlődtek; igen jól fizettek érte a mandarinok. Irigy bátyja kilopta éjjel a hagymákat, de neki nem fejlődtek jól a hagymás növények... A becsületes ember még a kövekből is megél. Az ókorban az írisz rizómáját csak igaz és tiszta férfiak gyűjthették. Mindennapos haszna is volt, mert a kisgyermekek duzzadt fogínyére helyezték, hogy előbb törjön elő a fog. Ezenkívül dísztárgyakat készítettek belőle. Az írisz a halál virága, gyakori festői szimbólum. Éva szeméremtájékát takarja íriszvirág, az a virág, amely az embert is emlékezteti az élet végességére. Firenze környékén a szőlők közé igen sok nőszirmot ültettek, ezeket ibolyagyökérként (mert gyökértörzse ibolyaillatú) értékesítették. 20— 30 évvel ezelőtt néhány alföldi település (pl. Csongrád) szőlőhegyén is még igen sok nőszirmot tartottak a kunyhók mellett, az eresz alatti csurgóban. Ennek viszont csak esztétikai célja volt, gyökértörzsét nem hasznosították. Ősszel virágzik, magja tavasszal érik be, ezért a halhatatlanság jelképe a kikerics. Kholkhisz városának lakói méregkeverő hírében állottak, ezért lett Kolchicum a neve. Médea kertjében nevelte az őszi kikericset, amivel Iaszón elaltatta a sárkányt és megszerezte az aranygyapjút. Iaszón félre akar lépni, Glaukát, a korinthoszi király (Kreón) leányát szemeli ki. Azonban mérgezett ruhát kap tőle, szörnyű fájdalmak közben hét gyermeke halálát kénytelen végignézni. Kolophóni Nikander Médea utálatos tüzének nevezi az őszi kikericset. Igen nagy hagyományai vannak a sáfránytermesztésnek. Az Ebers-féle tekercs szerint Egyiptomban nagy bőségben terem. Szophoklész írja, hogy Démétér kedvenc növénye. Leginkább festésre használták. Androméda, Antigoné és Iphigénia sáfránykoszorút tett a fejére, sőt még a szökőkutak vizét is színezték vele. Római történetírók szerint Heliogabalus csak sáfrányos vízben tudott fürdeni. Egyes mítoszok szerint Prométheusz véréből született a sárfány, Ovidius a csapodár Crocust veszi pártfogásba. A növényt csak a férfiak gyűjthették. Aurórának szentelték. A mórok az Ibériai-félszigeten befogadták az európai kultúrhatásokat, nyugaton már a XII. században termesztették a sáfrányt. A Budai Jogkönyv pedig külön kitér a hamisítók elleni védelmére. Galeotto Marzio írja, hogy szinte minden nap, mindenki fogyasztott sáfrányt Mátyás király udvarában. A liliom fajgazdagságánál csak szerteágazó művelődéstörténeti vonatkozásai nagyobbak. A bibliai Zsuzsánnna név, vagy a perzsa Susa városa a liliomra utal. A knoszszoszi palota kedvenc díszítő eleme volt a fehér és a tűzpiros liliom. Az Énekek énekében perzsa és asszír költők is dicsérik szépségét. Asszurbanipál palotáját liliomos 310
