Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
V. Élő ékszerek
Mediterrán és keleti kertek Mediterrán növénytakaró Homérosz idején A mediterrán terület a szubtrópusok egyik típusa. A trópusok és a mérsékelt égöv növényfajainak találkozása e táj hegyein babérlombú erdőket alkot. Viszonylag kis termetű és kemény levelű fajok találhatók a Pireneusok, a Balkán és a Kaukázus esősebb lejtőin, valamint a Kanári- és Azori-szigeteken. Ezek gyepszintje lágyszárú növényfajokban igen gazdag. Ha a téli idó'szakban hullik le az éves csapadékmennyiség legnagyobb része, nyáron pedig a sivatagi száraz és forró légtömegek határozzák meg az időjárást, tulajdonképpen ezt nevezzük mediterrán klímának. Legnagyobb összefüggő területe (beleértve Észak-Afrikát is) a Földközi-tenger partvidékén van. Ezenkívül Kalifornia, a Fokföld környéke, Chile és Argentína kisebb partmenti szegélye és Délnyugat-Ausztrália tartozik a mediterrán klíma övezetéhez. A keménylombú erdők fő fajai: mészkövön a magyar tölgy, szilikáton a paratölgy, magasabb hegyekben a fenyőfélék, a tengerparti részeken az aleppói, valamint pinea fenyő, és jellegzetes a ciprus is. A fák általában nem alkotnak zárt erdőséget, a nagy inszoláció miatt ugyancsak rendkívül gazdag és változatos a cserjeszint. Ismertebb közülük pisztácia, levendula, boróka, jázmin, mirtusz, gránátalma, zanót, erika, barátcserje (33. és 34. ábra). Zonális tagozódás alapján a keménylombú fák felett találhatók a tűlevelű erdők, pl. az atlasz cédrus, a libanoni cédrus, az egyiptomi fenyő. Kaliforniában mammutfenyők vannak a társulásokban. Mocsaras vidékeken az olasznád, a tengeri nád fordul elő. Közép-Spanyolországban, Közép-Olaszországban és Közép-Görögországban a folyók mellett az aljnövényzetben számos, kultúrába vont virágfaj tenyészik. A gabonafélék, az olajfa, a szőlő, valamint az ázsiai szubtrópusokról származó citrom, narancs, grape-fruit, mandarin termesztése ugyancsak eredményes a mediterrán tájakon. Feltűnően sok faj származik Fokföldről. A száraz sivatagi tájak egy része is a szubtrópusokhoz tartozik. Ezek kertészeti jelentősége ugyancsak nagy, hiszen a pozsgás növények jelentős része innen származik. Az egy- és kétéves, valamint évelő lágyszárúak, a fák és cserjék előfordulási helyének, géncentrumának összehasonlítása alapján a 605 faj közül 202 virágfajunk származik a mediterránból. Ez mintegy 33,4%-ot tesz ki. Az egyszerű számtani viszonyszám önmagában nem igazolhatja a mediterrán endemizmusok jelentőségét, hisz már Borbás (1890) is magától érthetőnek tartotta, hogy számos, a Födközi-tenger mellékéről, Fokföldről vagy Ausztráliából származó dísznövény a paraszti (népi) kertekben is tenyésztett a múlt század végén. Kiemelkedő jelentőségüket az is bizonyítja, hogy mitológiai eseményekkel, esetenként eredetmítoszokkal, szép- és szakirodalmi klasszikusok műveivel, képzőművészeti alkotások felhasználásával is megerősíthető termesztésük ténye. 272
