Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

részein is előfordultak. A nomád népek is szívesen gyűjtötték, esetleg termesztették. Egyiptomban a háziállatok fölé hagymacsomót kötöttek Izisz ünnepén, hogy ez védelmezze az állatokat a betegségektől. Mint a néprajzi közvéleményekből ismert, a magyar népszokások között is megtalálható az istálló hagymával való bedörzsölése (bajelhárító praktika volt pl. Göcsejben).

A hagyma szanszkrit neve palandu, latarka, szukandaka. A vöröshagyma a Földközi-tenger mellékéről igen hamar Indiába került. Kínában csing a neve, de ezzel nem lehet igazolni ottani honosságát. Még Humboldt sem hiszi, hogy csak Európában honos a vöröshagyma. Azt írja, hogy Mexikóban Cortez már látott vöröshagymát, fokhagymát, sőt póréhagymát is. Hasonlót Acosta is közölt. Ezek a tudósítások azonban nem kellően megalapozottak.

Nagy Károly a Capitulare de villisében már hat hagymafaj termesztését írta elő. Lippai a Posoni kertben igen alapos ismertetőt írt a vöröshagyma termesztéséről. A hagyma szeretetét a salernoi eredetű rigmus is bizonyítja:

„Doctorok hagymáról nem egyaránt értnek Mert ártani mondja Galénus ezeknek,

Kiknek epéjek nagy s haragos mérgüek:

De hasznosnak mondja nyálás-vérüeknek.”

Méliusz Juhász és Beythe a füveskönyben is ír a hagymáról.

A legkorábbi írásos adat az 1395 körüli időkből származik (1211). A hagyma szó már előbb is olvasható oklevélben.

„Kivált-képpen két-féle mi-nálúnk. Eggijk, kinek vörös a’ heia; másik, kinek éppen fejér, a’ kit külömben nem nevezhetünk, hanem, fejér-vörös-hagymának: a’ ki magában nem ollyan erős mint, amaz, nem-is olly könnyen nevelhetni őtet; azért ritkák Magyar-országban... Az magon költ vörös-hagymának, Sz: Jakab nap-tájban, le szokták az szárát tapodni: hogy jobban nőlhessen a’ feje” (Lippai).

A növény fontosságát bizonyítja, hogy Lippai még számos egyéb nyavalya ellen is ajánlja.

A kora középkortól termesztették nálunk a vöröshagymát. íze miatt igen hamar nagy ra becsülték. Rogerius, váradi kanonok a Carmen miserabileben írta, hogy a tatárjárás után az elhagyott kertekben pórét, vöröshagymát és fokhagymát szedett, ezen élt. Ez túlzás lehet, de a nagy pusztulást követő járványos betegségek miatti félelem is a fertőtlenítő termények fogyasztására ösztökélhette. Az Árpád-kortól házikertekben, hagymáskertekben termesztették a hagymaféléket. Nagyon kedvelték, mert a (tört) paprika előtt (a fokhagymával együtt) az egyik legfontosabb fűszernövényünk volt.

A XIV. századtól jelentős volt a vöröshagyma-kivitelünk. Ennek termőtája a Makó környéki körzeten kívül a Bácskai, a Dunavecsei, a Kecskemét—Nagykőrösi, a Gyulai, a Csanádi, a Nyírségi és a Soproni hagymatermesztő táj. A XVII—XVIII, században a vöröshagyma már igen fontos növény volt, szántóföldön is sikerrel termesztették. A makói vöröshagyma a XVIII, században vált Európa-szerte igazán híressé. Néprajzi szempontból a makói, az észak-moldvai, és a bukovinai hagymatermesztés a legérdekesebb. A felsorolt tájakon az ősi paraszti vöröshagyma-termesztés módszereit alkalmazzák.

Makón specializált a termesztés: magfogás, dughagyma- (tehát magonc-) előállítás és tényleges hagymatermesztés. A növény élelmezési szerepét jelzi, hogy igen sok hagyományos népi és közkonyhái étel elengedhetetlen része (akárcsak a fokhagyma).

232