Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)
meg az örökléstani alapszabályokat. A múlt században se szeri, se száma nem volt az előállított új fajtáknak. Ez a nagy nemesítői láz a XX. században lecsendesedett. Alefeld 1866-ban 102 borsófajtát írt le. A hazai gazdaságtörténeti forrásokban elsőként az 1200. évi Budai vámtarifában szerepel a borsó. Clusius-Beythe (1583) Stirpium-ában a Pisum sativum botanikai fajnév olvasható. Lippai részletesen ír a borsóról, az érdekesebb részleteket szó szerint idézzük. „Ennek vetésében, igen reá köll az hóidnak forgására vigyázni; mert alig találkozik egy kerti vetemény, a’ ki inkább az hóidhoz tartana, mint a’ borsó. Azért, nem köll őtet úy hóidra vetni, kivált-képpen az első fertályon: mert sokat virágzik, de kevés gyümölchöt hoz, fő-képpen ha igen zíros földben vetik; hanem hóld-tölte-után mingyárast, avagy az utolsó fertályon, egy-kevesé elébb az úyságnál, két vagy három nappal. Közönségesen... martiusban... A’ ki azt akarja, hogy idején hüvelkes borsója légyen kertében, cselekedgye azt, a’ mint oda-föl több veteményekrűl-is meg-írtam: és csinállyon vermet, vagy jó mélly barázdát, és azt alúl meleg ló ganéval meg-tölche; az-után jó földet reá, s-abban vesse a’ kétszer érő borsót februariusnak végén... A’ ki azt akarja, hogy két, három, s-négy óra-alatt ki-kellyen a’ borsó, bab, dinnye, tök, uborka, etc. tegye a’ magot meleg olayba, hadgya abban kilencz napig... Az hüvelkes borsót mind fővé, s-mind nyersen eszik: kivált-képpen az heátlant, mikor tudnia illik, még zöld, és szinte meg nem érett. Hüvelkestül főzik, s-hea-nélkülis: fő-képpen mikor tyuk-fiat, húst, halat főznek véle...” Gáti István (1795) A természet históriájában gyalog és felfutó, kerti és mezei, hártyában és hajas borsóról írt. Pethe Ferenc (1805) kilenc borsófajtát ismertet: korán való borsó, tzukor borsó, klunker borsó, gyalog borsó, guggonülő borsó, koronás borsó, hollandus borsó, mezei borsó, tsitseri borsó. Angyalffy (1824), Tsötönyi (1831), Magda (1833) és Burger (1835) szintén részletes fajtaismertetőket írt. A borsó nagybani termesztése a kiegyezés után kezdődött el. Főleg a Victoria és Folger zöldborsófajták domináltak, de jelentős volt a cukorborsó termesztése is. Az I. világháború után magtermeltető vállalatok alakultak az országban. A szerződéses vetésterület 10 ezer hektár, a takarmányborsóé 100—150 ezer hektár körül mozgott. A II. világháború előtt konjunkturális helyzet alakult ki, a háborús események azonban a borsó termesztésében is súlyos károkat okoztak. Főbb zöldborsótermesztő körzeteink Kecskemét—Nagykőrös, Nógrád, Békéscsaba—Gyula, Paks—Sárrét, Nagyatád, Mezőföld és Villány vidékén találhatók. A legkorábbi zöldborsó Dél-Baranyából származik. Régészeti leletekből is előkerült a csicseriborsó. Termesztése hazánkban sajnos visszaesett. A Cicer nemzetségbe 15 faj tartozik, az etióp származású faj kivételével mindegyik Nyugat-Ázsiából vagy Görögországból terjedt el. Homérosz idején már termesztették, erebinthosz és kriosz néven ismerték, a rómaiak is kedvelték. A svájci cölöpépítményekben nem találták meg a csicseriborsót. Az egyiptomiak — akárcsak az arabok — a kereszténység elterjedésével egy időben kezdték művelni. I. sz. 930-ból származik a bibliai legenda, az ebben szereplő herbilia nevezetű magot borsónak vélik a kutatók. Ha ez igaz, akkor az ezredfordulón már termesztették a csicseriborsót Itáliában. Lippai Veteményes kertben az olaszok által termesztett és szívesen fogyasztott növényként említi. 223
