Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

országon. Széchy Margit kertjében 1570-től termesztette is a „vörös törökborsot”. Clusius néhány évvel később (valószínűleg a sokféle magküldeményért cserébe) Batthyány Boldizsárnak adott paprikamagoí. Lehetséges, hogy híre előbb ideért, mert Ariosto olasz költő a tokaji bort és a csípős paprikát egy versben emlegette. Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) törökbors olvasható, akárcsak Bél Mátyás Noticiájában (1724).

Csapó (1775) füvészkönyvében a paprika felhasználását ismerteti, szól a tört paprikáról, ami az ember vérét felforralja, és ajánlja a paprika ecetes vízben való tartósítását. Veszelszki (1798) úgy tudja, hogy a paprikát főleg a fótiak, a dunakesziek és a palotaiak termesztik. Szeged és Szentes környékén is csak a XVIII, század első felében indult meg a paprikatermesztés (Bálint, 1962; Szalva, 1959). A XVIII, században már Erdélyben is termesztették. Kalocsán ebben az időben kezdtek paprikát ültetni, eleinte a Duna melletti kertekben, majd később attól távolabb is (Bárth, 1974). Minden háznál külön nevelték a palántát a káposzta, a vöröshagyma és a fokhagyma mellett saját szükségletre. Szeged vidékén a dohány helyére lépett a paprika; növénykultúra-váltás következett be.

Winterl (1788) a pesti Botanikus Kert indexébe felvette a paprikafajokat is, előbb azonban termesztési kísérleteket folytatott a palántákkal. Hoffmansegg paprika-ételélményét így írta meg könyvében (1800): „... itt mindig a legkellemesebb volt előttem egy magyar nemzeti étel, hús paprikával, mely igen pompásan ízlett. Igen egészségesnek kell lennie, mert habár este elég sokat ettem, mégis legkevésbé sem ártott meg. Másféle húsból nem lett volna szabad ennyit ennem. Paprikát enni nem egyéb szokásnál, de egész kellemesnek találja az ember. Ha meg van idő rá, ültess néhány paprikát a virágcserepekbe, hogy télen majd hasznát vegyem” (Bálint, 1962).

Szakácskönyvek kedvenc fűszerévé vált a paprika, a kassai Nemzeti Szakátskönyvben Cziffray István csöves fűszerpaprikát ajánl ételízesítésre, csak később terjedt el az őrölt paprika (1830). Augustin (1907) úgy vélte, hogy a csípős fűszerpaprika ott terjedt el, ahol a lakosság elsősorban bort ivott, nem pálinkát, mivel ez utóbbi nem volt alkalmas a szomjúság oltására. A századelőn nagy aggodalmat okozott a fűszerpaprikán is jelentkező, paprika-újhitűségnek nevezett vírusos betegség. A Kertészeti Lapok már 1905-ben írt róla. Fajtacserékkel, állandó nemesítői munkával végül is nem jutott végveszélybe a paprika, és nem is tűnt el a Szegedi és Kalocsai törökborstermő táj.

Étkezésipaprika-termesztésünknek a német, majd főleg a bolgár kertészek letelepedése adott új lendületet. Főleg Cece, Szentes, Heves, Békés, Bács-Kiskun, újabban Pest és Szolnok megye jár élen. A bolgárkertészet igen nagy szerepet játszott abban, hogy a történelmi paprikatermesztő körzetek megmaradtak, a nagykereskedelmi árualapot bővítették, és a belterjes művelésnek egy igen trágya- és munkaigényes módszerét alkalmazták. Állandó forgót használtak. Gyula, Szentes, Nagykőrös, Cece, Bogyiszló, Baja és Boldog a legfontosabb települések, ahol magas színvonalú termesztés alakult ki. Néhány kivételtől eltekintve, itt bolgárkertészek is éltek (Boross, 1956, 1963, 1973; Kósa, 1967 és Surányi, 1981).

A múlt századi paprikatermesztés fellendülését katonai események is elősegítették. A Napóleon által elrendelt kontinentális zárlat miatt a borsszállítmányok (is) elakadtak, akadoztak, az ételek fűszerezésére pedig egyre bátrabban alkalmazták a törökborsot. Az 1831. évi kolerajárvány idején pálinkában áztatva lázcsillapítónak használták. A szegedi kofáknak és házipatikárusoknak is jelentős részük volt a pirospaprika elterjesztésében. A túlzott paprikafogyasztás miatt a Hitelben Széchenyi István így perlekedik: „Sokan azt tartják igazán mesterszakácsnak, ki mindent rendkívül paprikáz, és csak azt ugyancsak magyar embernek, ki azt szereti is.”

220