Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

IV. Vadnövényekből, botanikuskerti ritkaságokból az asztal királynői (A zöldségfélék története)

rika szó piper, bors szóra vezethető' vissza. Elsőként Jambressich András latin-liorvát szótárában jelent meg (1724), majd egy negyedszázaddal később Szeged és Kalocsa levéltári anyagában bukkan fel ismételten a paprika név. A XVIII, század derekán a paprika családnév formájában is gyakorivá vált (Bárth, 1974).

Szikszai Fabriczius (1590) indiai borsként írta le a paprikát, Diószegi pedig török bors néven. „A paprikának különféle magyar tájakon előforduló elnevezéseiből bizonyos művelődéstörténeti tanulságok is kiolvashatók. Jellemző, hogy amíg az Alföldön és az ország belső részein a paprika szóként való használata egyetemesnek mondható, addig a peremterületeken a paprika mint szó még egészen friss jövevény, és helyette inkább a bors, illetőleg a borsot jelentő piper szó valamelyes alakja járja. így Zalában a pirosbors, továbbá a hőeles bors, az Ormányságban a tatárkabors, de mellette Alsó- Baranyában a biber (ehhez még Némethely vidékén a németek, de részben magyarok ajkán is a Pfeferóni), Naszvadon (Csehszlovákia) veresbors, többféle bors, a moldvai csángóknál veresbors és zöldbors, a hétfalusi csángóknál és máshol árdéj (a paprikát jelentő román érdéin = tüzes, égető átvétele).”

A Capsicum nemzetségnév eredetére kétféle magyarázat is van, mindkettő görög szóból származtatja: kapszó (marni, harapni) vagy kapszalcosz (tok, hüvely). Dioszkoridész a Matériában ábrázolta is a piper indicumot, amely minden bizonnyal a curryt vagy más egzotikus fűszert jelenthetett. Theoprasztosz a csípős növényeket peper, agromekesz névvel illeti, talán a borsról van szó. Plinius pedig a Piperites és Siliquastrum termését a rossz emésztés miatti gyomor- és bélbántalmakra javallja. Avicenna (és néhány más szerző) a kutyagyömbért tévesen paprikának tekintette (Somos, 1981).

Petrus Martyr d’Angheria olasz író (1493) beszámolt arról, hogy Kolumbusz a kaukázusi borsnál is csípősebb növényt hozott magával. A hajóorvos is megemlékezik róla, Bemabé Cobo pedig leírja, hogy a XVI. század végén Peruban már fejlett paprikatermesztés folyt; az ételek ízesítésére használták a paprikát. „A termésüket érlelő vetemények között a kukorica után az aji a legelterjedtebb és a legbecsültebb az indiánoknál. Olyan változatosságban találhatók itt az ajik, hogy több mint 40 fajtát ismernek. Az egyik aji hosszúkás és vastag, nagyobb, mint az ember hüvelykujja. E fajta is több színű lehet, van egy lángvörös színű, a másik sötétzöld színű, de van lilás, fekete, sárga és világoszöld is” (Szűcs, 1975).

D’Aveiro hajós sorsa épp a paprika miatt fordult tragikusra, mert amikor behozta az Újvilágból e fűszert, Portugáliában egykettőre eladhatatlanná vált a bors. Rendelet írta elő a paprikatövek megsemmisítését és a hajós hivatalvesztését. A növényt szakszerűen és aprólékosan Gonzalo Fernandez de Oviedo írta le (1526), épp a rossz emlékű csatavesztés évében jelent meg könyve. A dél-amerikai termesztést Joseph de Acosta (1590) foglalta össze.

Németországban 1542-ben, Angliában 1548-ban ismerték meg a paprikát (Kardos, 1897). Szobai dísznövényként vagy üvegházban tartották. Clusius 1585-ben Bmoban látott ilyen paprikát. A többi társához, a burgonyához, paradicsomhoz hasonlóan, féltek tőle az emberek, mert „mérgezést okoz”, vese- és májbajokat idézhet elő (Dodonaeus, 1644).

A paprikanemzetség rendszertani problémáival először Fuchs (1542) foglalkozott. Linné rendszertanának megjelenéséig (1735) közel 35 változatot írtak le. Később pedig Ruiz és Pavon (1799), Willdenow (1798), Fingerhuth (1832), Dunai (1852), Hangay(1887), Kardos (1897), Hunziger(1956), Hazenbus és Eshbaugh(1977) végzett fajtarendszerezői munkát. A bogyók alakja, színe, a bokor sajátosságai, levélzete, virágzata alapján csoportosították az egyes fajtákat.

1560 táján nagyjából a paradicsommal egy időben jelent meg a paprika Magyar-219