Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
a Csuasz és egyre nagyobb mértékben a Kadarka. (Ez utóbbi már 1526 eló'tt is megvolt.) Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd viszonylagos nyugalomban élt, mivel khászbirtokok voltak. Sokkal több anyagi gonddal küzdött a szpáhifalvak népe. A szőlőtermesztés általános kilátásai is az adóterhek nagyságával függtek össze. Főleg Kecskemét (a maga sajátos kertészeti kultúrájával) eró'södött meg. Az átmenő forgalom és intenzív kereskedelem virágoztatta fel Debrecent, ahol négy útvonal keresztezte egymást. Nemcsak a kereskedőközpontokban, hanem a termelőhelyeken is fellendült a kocsmázás. 1661-ben a „három város” rendeletet hozott a kurtakocsmázás megakadályozására. Rácz András juhászbojtár felesége 2 átalag bort árult alattomban, ezért az asszonyt kiutasították a városból és megbotozták, a lefoglalt bort pedig szétengedték a szétvagdalt hordóból és a törvényszegők még 12 forint bírságot is fizettek. A soproni és a pozsonyi borvidék, valamint Miskolc és Hegyalja maradt a magyar királyság fennhatósága alatt. A borhiány felverte az árakat, így a borárusítás előjogának kihasználása földesúri jövdelem növelésének egyik eszköze lett. A földesurak csekély összegért vették meg a bort a jobbágyoktól, azok pedig saját borukat drágán visszavásárolták, mert a megmaradt mennyiség nem volt elég szükségletük kielégítésére (Heltai Gáspár ír erről). A földesúri (majorsági) szőlők keveset termettek, ezért a földesúr a bort olcsón felvásárolta. (Ez a jog is privilégiumai közé tartozott.) A majorsági szőlők művelési színvonalának emelése végett nagyon megnövelték a robotkötelezettségeket. A magyar királyság nehezen tudta teljesíteni korábban kialakított borszállítási kötelezettségeit, mert nagy volt a tőkehiány, a kiöregedett szőlőket nem tudták felújítani. Tetézte a gondokat, hogy a Nyírségben torzsalkodó nemesek bosszúból egymás szőlejét pusztítják ki. A borforgalmat lényegében hadiszállításoknak lehet tekinteni. További nehézséget okozott, hogy Ausztria nem volt tekintettel az ország nyomorúságos helyzetére, és igyekezett (védővámokkal) csökkenteni a borszállításokat. A bor, ha megmarad, ha bánata van a magyarnak, a bút feledteti, Tinódi Sebestyén bordalokat írt. Óvári (1877) szerint még a lovakat is rászoktatták a borivásra. A törkölylátók, a dézsmaszedők, a hegymesterek mellett megjelentek a borbírók, a borminősítők is. A XIV. században még csak részben érintette a szepesi városokat a lengyel borkereskedelem, a török megszállás alatt viszont főútvonalába estek. Ez idő tájt Kassa lett a felvidéki kereskedelem központja. A szepesi városok elzálogosítása után a Kassa—Eperjes—Bártfa útvonal lett a legfontosabb, Lőcse szerepe csökkent. A földesúri önkény növekedését jelzi, hogy a XVII. században egyre szigorúbban érvényesítették a röghözkötést, a robotterhek is nőttek, a „kibecsülés” révén pedig mód nyílt a jobbágyszőlők kisajátítására. Az olcsó munkaerővel való földesúri szőlőtermesztés sokkal versenyképesebbé vált, mint a jobbágyszőlő, ezért szükségszerű volt az utóbbi birtoktípus gazdasági hanyatlása. A kisztei jobbágyok 1632-ben heti két napot dolgoztak a pataki várkapitány földjein. Az allodiális birtokon nagyobb kedvvel dolgoztak a munkások pénzért, mint robotban, ezért a bérmunkásokkal megművelt szőlők teremtek legtöbbet. A kocsmaforgalomból származó jövedelem nagyságára jó példa I. Rákóczi György káliói bevételi könyve, eszerint teljes jövedelmének 94%-a (7500— 8500 forint) a káliói kocsmában eladott borból származott. Erdélyben viszonylagos békességben teltek a napok, Gyulafehérvár, Nagybánya, Fehéregyháza, Brassó szőlői jelentősek, Udvarhelyen azonban nagy károkat okoztak a harcok. Termesztik a Góhert, a sokszínű Kecskecsecsűt, a Tömjénszőlőt, a Malosát, 176
