Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
III. Dionüszosz könnyei
Planchon (Montpellier) dolgozta ki a gyökértetű elleni árasztásos védekezési módszert. A francia kutatók a tó'kék árasztásos öntözését (Faucon), a szénkénegezést (Basille), a homoktalajra való szőlőtelepítést (Marion) is ajánlották. Az amerikai fajok filoxératűrő képességét Lalimon (1869) fedezte fel. 1878-ban felbukkant Bordeaux környékén a peronoszpóra is, ami ellen Miliardei dolgozta ki a rézgálicos permetezést. Magyarországon Istvánffi és Pálinkás foglalkozott a peronoszpóra kóroktanával. A betegség pontos megismerése nagyban hozzájárult, hogy a hazai szó'ló'sgazdák hamarosan megtanulták a védekezés módszerét. A szőlő' és a bor további sorsa is nagyon izgalmas és fontos agrártörténeti folyamat, de terjedelmi okok miatt (és nem utolsósorban könyvünk alapvető céljának megfelelően) csak a világ és a hazai borszőlő- és csemegeszőlő-termesztés fejlődéstörténeti vázlatát igyekeztünk megrajzolni. A részletekről kiváló könyvek adnak jó eligazítást (pl. Wenzel, 1887; Halász, 1981; Feyér, 1981). A bátor és vállalkozó kedvű milétoszi hajósok jóvoltából a görög gazdasági kultúra számos értéke és eredménye hamar eljutott a Kárpát-medence, elsősorban a Duna-parti települések népeihez. A kelták is számos gazdasági ismeretet hoztak magukkal, lényegében ők vették át leginkább a görög termesztési szokásokat (a trákokon kívül). Őket pedig az ugyancsak fejlett gazdálkodási ismeretekkel rendelkező római hódítók követték. A rómaiak jelenléte a Dunántúlon rendkívül fontos volt, hatásuk a honfoglalás utáni időkben is érezhető maradt. A görög—kelta örökség bizonyos értelemben elősegítette a római hatás érvényesülését, minthogy a görög— római kultúra sem választható el egymástól. Az i. e. III. században már kelták laktak a Kárpát-medence egy részén; ők ismerhették a szőlőt. Az I. században új hódítók érkeztek dél és nyugat felől, s a rómaiak elfoglalták a mai Dunántúlt; ekkor a Duna—Tisza közén és Erdélyben dákok éltek. A kereszténység terjedésének első évtizedeiben a dákok többször betörtek Pannóniába, főpapjaik tanácsára sok helyen kipusztították a szőlőt, mivel a bor részegséget okoz. A letelepedett római légiók, valamint a velük és utánuk érkezett római polgárok szívesen foglalkoztak a szőlő termesztésével. Ez a századforduló táján (92-ben) arra ösztönözte Domitianus császárt, hogy a provinciákban megtiltsa a szőlőtelepítést és -termesztést. A rendelet csak időlegesen foghatta vissza a konkurrenciát, mert a pannon, gall, ibér lakosok, leszerelt katonák igyekeztek kijátszani a tilalmat. Eutropius történetíró említi, hogy Probus császár a Szerémségben lecsapoltatta a földeket, és tervszerűen szőlőt telepíttetett. (Ennek a korszaknak az emlékét őrzi a carevica, vagyis a császárszőlő.) A katonák azonban túl nehéznek tartották a szőlőbeli munkát, ezért fellázadtak a császár ellen és megölték. Nem kevésbé jelentős a pannóniai bortermelés, a Balaton környékén, Tolnában, Baranyában, a Velencei-hegység, a Budai-hegység lankáin. (Jó fekvésük mellett azért is virágozhatott a szőlőtermesztés, mert a nagy kereskedelmi utak a közelben magyar és a Vinum 169
