Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

III. Dionüszosz könnyei

Dionüszosz fejét zöld borostyánkoszorú díszíti, kezében türzoszt tart, kedvenc hangszere a fuvola és a nádsíp. Bolondos természetű, szertelen istenség. Lükurgosz király megfutamította Trákiából, mert rossz szemmel nézte a szőlő erőszakos terjedését. Thébában is kudarcot vallott, emiatt haragra gerjedve az asszonyokat lerészegítette borral. A bortól az asszonyok őrjöngeni kezdtek. Argosz is ellenzi a bort, ezért Dionüszosz inkább elhajózik Naxosz felé, de a tengeri út alatt rajtaütnek a kalózok. Dionüszosz csodát művel, a kötelek borostyánná, az árbocrudak kígyóvá változnak, szőlő sarjad a hajón. A megriadt kalózok tengerbe vetik magukat és delfinekké változnak.

Az istenek megelégelik Dionüszosz kilengéseit, büntetésből őrjöngőssé teszik, miközben Egyiptomtól Indiáig mindenütt megfordul. Ez azt jelentheti, hogy bolyongásai során rákapott a kábítószeres italokra, amelyek már az ókorban divatosak voltak a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.

Trósz királya, Ganümédész elvesztéséért arany szőlőtőkét kap Hermésztől. Ha ennek szimbolikus értelme van, akkor (a kisgazdák meggazdagodása miatt) az a mítosz tanulsága (vö. Surányi : A görög hitvilág növényei c. megjelenés alatti tanulmánnyal).

Az i. e. VIII—VII. században Kisázsiából kiindulva általánosan termesztett növénynek számít a szőlő. Kicsik és nagyok, férfiak és nők egyaránt fogyasztani kezdték a bort, amely a mai ürmösboroknak felelhetett meg vagy épp a gyantás rendzinának. Hésziódosz Munkák és napok c. tankölteményéből Héraklész pajzsdíszének leírása alapján rekonstruálható az ógörög szőlőszüret:

I

„Sziriusz, Órión, ha felérnek az ég közepére, s rózsásujjú Hajnal az Arkturoszra tekinthet, akkor kell, Perszész, tőkéről szedni a fürtöt, tíz napon és tíz éjjelen át hagyd kinn a szabadban, öt napig álljon árnyékban, hatodik nap edénybe csorgasd át Dionüszosz jókedvű adományát.

Ám ha erős Órión s pléjaszok Hüaszokkal eltűnnek, ne feledd felszántani jókor a földet: így fejezed be a szántóföldön rendben az évet.”

(Rákos Sándor fordítása)

A görögök ritkán neveltek lugast a szőlőből, inkább karózták, gyalogművelést alkalmaztak. A szüret vidám ünnepnek számított, amiből a fiatalok sem maradhattak ki. Az édes fürtöket kosarakba szedték. Az Iliászból és az Odüsszeiából tudjuk, hogy Akhillésznek, Alkinoosznak, Láertesznek és Odüsszeusznak is volt szőlőskertje.

Sok fajtát termesztettek a görögök: Homérosz korai (ómüchxész), nagyszemű (érisztaphülosz ionosz), vadszőlő (talán ligeti szőlő, ámpelosz) és nemes szőlő (émerisz) változatokat említ. Szabályos térállásba ültették a szőlőt. Theophrasztosz szerint nem karózták, hagyták szabadon folyni, kúszni. Az Odüsszeia szerint ellenben fára is futtatták, karózták, esetleg valóban szabadon, gyalogszőlő módjára hagyták. Az Odüsszeia IX. énekében (110. skk.) érdekes a szőlő jelzője: aphthitosz, vagyis kipusztíthatatlan (Fellner, 1897; Surányi, közöletlen).

A V. vinifera, tehát a kerti szőlők közül a Rosina (rózsaszínű) és a Korinthoszi (mag nélküli), vagyis a mazsola típus már ismert volt Homérosz korában is. A vörös szőlők később jelentek meg, akárcsak Palesztinában. Theophrasztosz előtt nem foglal-161