Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

II. Pomona ajándékai

erről: „Láttam a török babot is, amelyet közönségesen kávéfának neveznek, sok bogyó van rajtuk, külön helyükön jól tenyésznek és pompásan fejlődnek.”

A múlt század második felében nálunk is megcsappant a kávé iránti érdeklődés, de a XX. században annál nagyobb hévvel lángolt fel ismét a kávéivás szenvedélye. Számtalan kávéház épült, híres szellemi műhelyek alakultak ki és működtek ezekben. Napjainkra csak a nosztalgia maradt meg belelőle...

A tea élvezete jóval régebbi, mint a kávéivásé. A Pent-sao már i. e. 2700-ban említi a teaivást, i. e. 5. századból pontos leírást olvashatunk a teacserjéről. A szertartásos teaivás a XIX. században, Japánban alakult ki, bár szinte mindenütt a Földön kisebb-nagyobb mértékben éltek vele, fogyasztották.

Az indiai teának érdekes a legendabeli meghonosodása Kínában. Az indiai uralkodó fia, Dharma elhatározta, hogy Kínába megy téríteni, ahol azután buzgó munkálkodása közben kimerültén ólmos álomba zuhant. Mikor a vezeklő és aszkéta királyfi felébredt, haragjában és szégyenében levágta szempilláit. Ebből lett a teacserje. A növény meggyógyította a szent szemét; a csoda, a varázslatos frissítő ital hírét tanítványai mindenfelé elvitték.

Az egyik kínai császár is sokat tett a tea népszerűsítéséért, mert állandó fejfájását teával tudta enyhíteni. A fiatal levélkék adták a legjobb minőségű „füvet”, ez a császárnak jutott. A teaivás népszerűségét jelzi, hogy pl. a mongol származású katonák teában kapták a zsoldot.

Európát csak a XVII. században kezdte „megmételyezni” a tea, az angolok és a hollandok terjesztették el a kontinensen. A kínai teáért zsályát adtak a hollandok. Illata átmenetileg megzavarta a közízlést, de hiányzott belőle a csodatévő erő, az izgató alkaloida. „Igyad ezt a kitűnő italt és edzve leszel amaz öt gond ellen, amely lelkünket nyugtalanítja. Azon édes nyugalmat, melyhez e becses ital révén jutunk, csak megízlelni, csak érezni lehet, de leírni nem.”

A holland csereügylet kényes szituációját Tamás de Iriarte verse idézi fel:

„Jött a tea a kínai birodalomból,

Hát az úton szembe jött véle a zsálya,

S azt kérdezte tőle: — Komám, merre tartasz?

— Hol nagy árat fizetnek értem, Európába:

— Én Kínába megyek, mert ott a szakácsok És a tudós patikusok nagyra becsülnek.

Európában elismerést sose várok,

Nincs ott semmi reményem.

Hát csak eredj te serényen,

Hisz bármerre szaladsz, nem lelsz egy országot,

Mely tapsát, pénzét ne adná a idegennek.”

(Imecs Béla fordítása)

A szertartásos japán teaivás filozófiája nemcsak esztétika, hanem „az esztétikával és a vallással együtt benne tükröződik a távol-keleti ember viszonya társaihoz és a természethez. S a higiénia és tisztaság maga, de gazdaságosság is, mert azt példázza, hogy az igazi élvezet inkább megtalálható az egyszerűségben, mint a csillogásban” (Velich— V. Nagy, 1983).

Nálunk is népszerűbb lett a teaivás (a korábbiakhoz képest), de még most sem olyan méretű, mint például a Szovjetunió egyes népeinél, a lengyeleknél és számos

150