Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
és Jelenések 7:9). Gyümölcsét megették, magjából olajat sajtoltak, leveleit, törzsét is sokoldalúan hasznosították. Hérodotosz szerint a babiloniak gyümölcséből (erjesztéssel) detoxikálószert készítettek. Néhány biblikus botanikus feltételezi, hogy ez a datolyából készült „eró's italnak” felelt meg (Leviták 10:9; Számok 6:3; 2. Törvények 14:26; Példabeszédek 31:4; Lukács 1:15). A zsidók mézként is használták (d’vas), mert a cukrot akkor még nem ismerték a Közel-Keleten (Teremtés 43:11; 1. Sámuel 14:25; Zsoltárok 19:10; Példabeszédek 24:13 stb.). Szimbolizálta még a bájosságot, a kecsességet is, sőt értelme, jelentése lett a Tamar vagy Tamara női névben is. Absolón húga is ezt a nevet viselte (2. Sámuel 13:1; 14:27 és 1. Krónikák 3:9). Főleg a Sátoros ünnep idején a tartalmas (tudatos) élet hármas jelképében szerepel. Az egyiptomiak és a babiloniak megsejtették a megporzás értelmét, jelentőségét. Virágzáskor a porzós fák virágzatát összegyűjtötték és a termos egyedek fáira helyezték. A szárnyas démonok úgy végzik el a pálmák megporzását, mint valami magvető nemesítők. Számos bibliai helységet lehet azonosítani a datolya gyakori előfordulása alapján. Hazazon-Tamar (= pálmák ledöntése; Teremtés 14:7; 2. Krónikák 20:2), ennek szomszédos városkája Engedi, ahol a paleontológusok olajpalába ágyazva megkövesedett, több ezer éves pálmalevelet találtak. Jerikó a pálmák városa, Betánia a pálmafák háza, 70 pálmafájú pihenőhely volt Elim, félúton Egyiptom és Sinai között. A bibliai időkben Föníciában nagyon elszaporodott a datolya, dzsungelszerű, dús növénytakarót is alkothatott. A fajnév — mint már utaltunk rá — Föníciát idézi (Apostolok cselekedetei 11:9 és 15:3); de kapcsolatban áll a Phenice nevű krétai kikötővárossal is, ahol Pál apostol a telet töltötte a biztonságos továbbhajózás végett. A görög mitológia alig említi a datolyát, egyedül Apollón történetében olvashatunk a déloszi pálmákról. Az Odüsszeiában is csak egy helyen szerepel (VI. 162). Plutarkhosz, Pauszaniasz, Varró, Cicero, Vergilius, Martialis, Columella, Palladius stb. gyakran hozza szóba, tehát a pálma a római korban már viszonylag ismert faj volt a Földközi-tenger középső vidékén is. A datolyakultusz igazi felvirágzása a mohamedán vallásnak, az iszlám kultúrának köszönhető. A VII. században Arábiából indult el a mozgalom, amely az arab és más nomád népeket megtérésre késztette. Eleinte békésen, majd egyre erőszakosabb katonai módszerek alkalmazásával. A hitelveket a Korán tartalmazza, eszerint „Aki pálmát irt vagy rongál, azrövidebb életű lesz. Negyven új pálma ültetéséért a Paradicsomba jutsz... A pálmaöntözés hetven jócselekedettel ér fel... Aki fiút nemz, könyvet ír vagy pálmát ültet, annak emléke a halála után is megmarad...” Hogy a szent könyvben is lefektetett tanítások nem elavult, elfelejtett tételek, azt az is mutatja, hogy az egyik iraki törzsnél a beduin költő ezt kántálja: „... mikor elaléltak sorra az éhségtől, nem féltek többé már az istenek dühétől, megették a sátrak datolyaisteneit. Mindegy, hogy a nagyúr milyen módon segít. S ahogy az istenek beléjük költöztek, kardtáncra perdültek ifjak és vének”. Irakból származik a föld datolyatermésének 75—80%-a. A megfelelő terméshozam fontos feltétele — a vízen kívül — a megporzás. A datolyamunkások, mint egykor a szárnyas démonok, márciusban a hímpéldányok virágzatával megporozzák a pálmafákat. Veszélyes munka, akárcsak a szüret. A datolyafa minden hasznosítható 144
