Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
nyiségben gyűjtik az országban. A szükséglet többszöröse lenne annak, ami így rendelkezésre áll (ezt alapvetően az import sem csökkenti). A legtöbb termesztett fajt a Vaccinium corymbosum fajból állították elő. Főleg az Egyesült Államokban termesztik (több mint 2000 hektáron), de néhány nyugat-európai államban is számottevő mennyiségű a termése. Mátyus István ezt írja könyvében: „Az áfonya nem annyira leves, kevéssé fojtós, s innen nem is annyira becses. Vajban megrántva, és így péppé törve zsemlyebéllel elegy, derék ételnek tartatik... Némelyek téjjel vagy veres borral eszik. Mások vízben vagy téjben megfőzve, és a levivel együtt kenyérszeletre öntvén, szegfűvel, nádmézzel megfűszerszámozva viszik az asztalra.” Áfonyamagleletről nincs tudomásunk, viszont a bodza gyakran előkerül az ásatásokból. Ároktő-Dongóhalomban, a hatvani és füzesabonyi kultúra idejéből 190 cm mélyen bukkantak bodzára a Baradla-barlangban pedig gyalogbodzát találtak. Tác- Fövenypuszta ásatásaiból 80 cm3 gyalogbodzamag került felszínre (Fritz Jenő közlése), Edelény-Csebben pedig további 20 római kori magot találtak. A középkortól más gyalogbodzamag-leletekről is van tudomásunk. A feketebodza-leletanyag ugyancsak gazdag, de ezek az Árpád-kornál nem régebbiek. Csőre (1980) 1231 — 1337 közötti oklevelekben talált a bodzára utaló kifejezést: buzbukur, sumbukfa, bukfa, bozyabukur, felbozfa. A növény rövid életkora, sérülékenysége miatt, nem alkalmas határjelnek, ezért viszonylag ritkán fordulnak elő oklevelekben. A fekete bodzát bizonyosan fogyasztották a korai civilizációk népei is, hiszen közönséges gyümölcsnek számított, az erdők cserjeszintjének markáns faja. A bodzafajok terjesztésében elsősorban a madarak játszottak fontos szerepet. Ahúsos som Krónosznak szentelt jósfa, az F betű és a 4. hónap jele. Kirké a somot, a holtak tabu ételét eteti Odüsszeusz szerencsétlen társaival (XI. ének, 242.), akik ettől disznóvá változnak. Varró azt írja róla, hogy a som- és a dióvirág nem jó a méheknek, mert pollenjétől hasmenést kapnak. Nyelvészetileg igazolható, hogy Somogy is a húsos somról kapta a nevét. Petőfi Sándor somfa árnyékában írta meg legszebb szerelmesversét, a Szeptember végén c. költeményt... Néhány okleveles adatunk utal asomra, így 1291-ből való a sumbokur, 1269-ben kelt Sumberek vagy Nogsum (1262) helységnév. A húsos som több településnevünkben is szerepel, és noha szívós fájáért rendszerint kivágták szerszámfának, a megmaradt példányok nagy kort éltek meg, mert ellenállóak a kártevőkkel és az időjárással szemben. Jászdózsa-Kápolnahalom bronzkori lakótelep feltárása során Stanczik Ilona a füzesabonyi kultúra felső rétegében, 200 cm mélységben díszített katlantűzhelyet talált, a hiányos berendezés alatt pedig 12 db húsos somot. A későbronzkori, lengyeli kultúrában talált húsos som egyedi lelet, mert csak a XVI. századból (Budapest I. kerület, Dísz tér 10.) és Pécs-Postapalota (XVI—XVII. század) feltárási területéről ismerünk még sommagvakat. Rotenstein pozsonyi polgár a XVIII, században beutazta a somfaligeteiről híres Csallóközt: „Terjedelmes tölgy-, kőris- és szilerdőket látunk itt, valamint somberkeket, amelyek rendkívül szép látványt nyújtanak a szemnek, mikor piros gyümölcsüket érlelik” (1783). A középkorban és az újkor elején is lekvárnak, befőttnek gyűjtötték az erdőben, ezenkívül aszalványt is készítettek belőle. Több évszázados sompéldányok találhatók Aranyosapátin, Csombárdon, Kábán, Gyenesdiáson, Acsádon, Bakonybélen. A két legnagyobb példány Császlón (Nyékes 125
