Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
tai sem elég ismertek, időpontjukat tekintve pedig bizonytalanok. Ez megerősíti azt a véleményt, hogy a málna és szeder termesztésével párhuzamosan igen sokáig folyt még ősi erdei gyűjtögetés is. A szeder csak a XX. század második felében jelent meg a házikertekben. Újabban üzemi telepítésekre is van példa. A málna gyűjtése főleg a hegyvidéki tájakon (Erdély, Felvidék, Középhegység) volt nagyon kedvelt, erdőt járó embereknek hasznos melléktevékenysége a gombák, kökény, vadrózsa, gyógyfüvek, vackor, vadalma, vadcseresznye stb. gyűjtése mellett. A szamócán kívül biztosan ismerték elődeink a vadszamóca, a vadmálna és a -szeder gyümölcsét is; a nomád vándorlások során sem hiányozhatott étrendjükből ez a három gyümölcs. „A málna, avagy mint a thótok nevezik, máljna: a fáját néhutt a magyarok, szederyin-nek, a deákok Rubus idaeusnák. nevezik, egy bokor, a melly hasonló az mezei szederyhez; csak hogy, nem szinte ollyan tövisses: az levelei-is szélessebbek, a vesszei kerekdédek; a gyümölcse ollyan ugyan, mint az éretlen mezei szedery: de az mindenkor vörös, meg nem feketedik, mint ez szép illatú, mint a viola: föllyül fejérlik egy kévésé, mint-ha a harmat este volna meg; édes-is magában, noha kévésé fojtócska. Nem nő oily bokrossan, mint a másik: hanem, imitt-amott egyenként az ágakon. Nagy hegyekbe terem kivált-képpen: de a’ kertekbenn-is ültetik, hogy hamarébb kaphassa ember, mint az eperjet. Nyersen eszik, a gyümölcs-között.... ... A’ ki jól akar véle bánni, meg-kapállya kétszer vagy háromszor: a hegyét-is elvágja, mint a rósának, csak-hogy, nem kell igen alacsonon hagyni. Léczek-közzé vegyék, mint a rósát, ha utát akar a kertész belőle csinálni; mert igen hajlandó veszszei nőnek. Ennek a gyümölcsét, igen szeretik a’ medvék azért, mikor az meg-érik, leginkáb foghattyák őket...” (Lippai). A Posorti kert — mivel a szeder termesztésével még évszázadokig nem foglalkoztak hazánkban — nem is említi. A Schlagli-szójegyzékben a Rubus szóhoz a „chipkét” kötötték, ami bizonyosan tévedés lehet; a Besztercei szószedetben a Rubust bykor-nak, azaz bokornak írták át, a Murmelius-szójegyzék csak az eperfát említi, akárcsak Calepinus szótára. A szeder gyűjtése főleg ártéri területeken — mivel ott fordul elő nagy tömegben — volt mindigszámottevő, különösen a Tisza völgyében számított népszerű foglalatosságnak. Gyümölcsére még ma is van igény, mert rendkívül jól fest a leve. Levelét évszázadokon át gyűjtötték, plantateaként került forgalomba (a Herbária az elmúlt évben szüntette meg a gyűjtését, felvásárlását és forgalmazását). A ribiszke és a köszméte A ribiszke szó — véletlen folytán — a rebarbara arab nevével áll kapcsolatban, mivel azt Rheum ribisnek nevezték. Ebből a ribes önállósult és ma a ribiszkefajok nevét jelenti. Reinio Benedetto a XV. században Rheum ribisen a rebarbarát érti, a későbbi füveskönyvekben már csak gyümölcstermő növényt jelent. Németalföldi miniaturákon világosan felismerhetők a pirosribiszkefürtök, s egyre több XV — XVI. századi füvész-gyógynövényes könyv említette a ribiszke hasznát. Kerti gyümölcsként legelőbb Hollandiában tűnt fel, később Dániában, a Baltitenger partvidékén és Franciaországban. A klasszikus korban egyáltalán nem beszélhetünk ribiszke- és köszmétetermesztésről, különben is csak a magasabb hegyvidéki 122
