Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
leit népi hagyományt is hordoz, állítólag a rómaiak telepítették az első fákat. Kisebb területen Tokaj-Hegyalján is van szelídgesztenye. A fontosabb gesztenyematuzsálemek adatai a 6. táblázatban találhatók. Papp említi, hogy ezenkívül az ország számos területén ismert koros, szórvány szelídgesztenyefa. Ezek megóvása fontos természetvédelmi feladat. Termőtájainkban szórványként maradt meg a szelídgesztenye, a fák ápolása, termésük leszedése gazdaságtalan. Szentiványi (1976) szerint a hazai fák száma mintegy 220 ezer, ezek 81,3%-a szórványban áll, 4,7%-a szőlők között, 8,4%-a házikertben található, a nagyüzemi gesztenyések mindössze 5,6%-ot jelentenek. A mostani telepítések főleg Zalára és Somogyra koncentrálódtak. A gesztenye honosságát már Dél Mátyás és Korabinszlcy János is vizsgálta. 1735-ben Bél ezt írta a „Posonyi” gesztenyésről: „Vannak helyenként gesztenyeligeteket is, magas és koros fáktól árnyasak, ami azt bizonyítja, hogy nem újak, nem korunkban mesterséggel ültetett fák ligetei, hanem őseinktől maradtak ránk.” A XVIII, században Grossinger János pontos ismertetést ad az ország gesztenyésligeteiről, külön említi a bihari, az egyházasmaróíi, a kőszegi, a nagybányai, a pozsonyi, a soproni és a zalai gesztenyéseket. Az apró terméseket állatokkal etették fel, a nagyobbakat emberi fogyasztásra használták. (Régebben a sümegi, a türjei és a zalaszentgróti gesztenyepiac igen híresnek számított.) Az apró makkot sütve, a nagyobb termést (marónit) főzve fogyasztották. A betakarítás mindig vígassággal volt egybekötve. Különösen a kőszegi, a soproni gesztenyéskertek őrzik a régi hagyományokat (és a téli hidegben didergő gesztenyesütők). „A gesztenye-fa, magassan fel-nő: némelly öregb, ’s némely aprób gyümölchöt hoz. A’ külső héja, hegyes apró tövisekkel teli, mint a süldisznócskának bőre a’ kiben fekszik a gyümölcs. Ennek-is a gyümölchnek, meg az-után egy keményeb héja vagyon, mint a pergamina gesztenye, színű mikor meg-érik: azon-belől, egy hártyás bőre, ’s az-után fejér tömött széli. Az öreg gesztenye, kit mi olasz gesztenyének nevezünk, nem igen terem a mi országunkban: és szintén nagyon ültetik-is el, lesz ollyan nagy, és édes; noha valamennyire, nagyobb lészen a közönségesnél. A’ Gesztenye, hűvös eget keván, noha a középszerűt sem veti meg. Igen kedvelli az árnyékos, és meredek helyt s-a hegy óldalt, melly az Északnak ellenében fekszik. A völgyet-is; csak-hogy, meg ne fosztassék a tápláló nedvességtűi; mert örömesben nő a nedves, hogy-sem a száraz helyen... A’ gesztenyét pólznákkal verik-le, mikor meg-érik, mind sörtés hejával-együtt. Akkor érik pedig meg: mikor vagy kihűl a gesztenye, a töviskes hejábúl; vagy mikor ez meg-nyílik, és ki kezd, a gesztenye belőle látszani őszszel. Jób’-mindazáltal, mind héjastól leverni, minek-előtte kihullanak; mert igy, továb elhagyhatni frissen, még Martiusig-is; ha abban hadgyák. ... Némely országokban, meg-örlik: de elsőben, meg-száraztyák, és le-vonnyák a héját, a hártyáját-is, s kenyeret sütnek belőle; avagy kását főznek téjjel a Esztiből... Két képpen készítik-el a gesztenyét: vagy csak vízben meg-főzik, és jól meg-lágyul; vagy meg-sütik...” (Lippai). 116
