Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Miksa császár levele a Nagy fekete ropogós cseresznyét az Ölyvedi cseresznye néven leírt fajtától elkülönítve említi, amelyet 1540-ben Charles Cerise Coeur Noir néven emleget. A meggyről tudjuk, hogy a magyarság első gyümölcse volt. A hajlós, csüngő ágú, savanyú meggy a régi századokban valósággal csak díszfa volt a gyümölcsösökben, amelynek vesszőiből lugast alakítottak ki. A XVIII, században terjedtek el a nemes meggyek Európában, spanyol meggy néven (Rapaics, 1940). Boethius 1690-ben Szigetvár felszabadulásának tudósításában arról írt, hogy dió nagyságú cseresznye terem Baranyában, vagyis a XVI—XVII. században már a cseresznye és a meggy megbecsült és fontos gyümölcsfajnak tekinthető Magyarországon. Lippai leírása a Posoni kertben több fajtára terjed ki. Ezek történelmi szempontból érdekesek, termesztésre vonatkozó Ismeretei csak néhány ponton kívánnak kiigazítást. A cseresznyefajták leírása a következő. „A cseresznye, közönségesen két-féle: oltott és oltatlan. Ezek-közzül, némellyek öregek; némellyek közép-szerűek; némellyek aprók. Színekben pedig, ki fekete, ki vörös; kinek fele fejér, fele vörös, ki éppen fejér. Találkozik éppen zöld-is: de még ollyat nem láttam. Az íze jó édes leves, és egy kevéssé savanyúcska szabású: főképpen az oltott fekete, öreg és jó porcogós. A későn érő, leg-inkább ki Sz. Mihály naptájban érik, jó kemény: de közép-szerű, és a csutkáján mint-egy fodra vagyon, ritka itt minálunk. A fele fejér, és fele vörös; igen jó édes, és porczogó öreg. A tiszta fejér, igen édes ’s lágy. Az oltott mindenkor job a magon költnél. A cseresnye, hűves eget, avagy közép-szerűt szeret: a felette meleget, nem igen szenvedheti; azért az agyagos földet sem igen kedvelli, inkáb valamenyire nedvesset. A közép-szerű, és lapály helyeken, nem teremnek olly öreg, és szép cseresnyék, mint a hegyes, és dombos helyeken: ávagy a hegyek, és szőlők lábjában.” Mint Rapaics (1940) könyvéből is ismert, a Glocker óriás cseresznye elnevezése körül igen kemény szakmai vita folyt. Szkublics (1841) 14 olyan cseresznye- és meggyfajtát ismertet jegyzékében, amelyek hazai eredetűnek tekinthetők, egyik közülük a Baltavári nagy vernyeges porcogós, amit Entz (1858) Baltavári ökörszem néven írt le. Villás Pál (1881) pedig egy másik fajtát említ ugyanilyen néven. Mivel a kérdést nem tudták megfelelően lezárni, Bereczki Máté a Fekete baltavárit Entz feketecseresznyéjének, a piros tarkát Glocker Károly óriás cseresznyéjének nevezte el. A múlt században a világospiros Nagy hercegnő elnevezésű cseresznyét is nagyban termesztették, de mindinkább a nyugati fajták váltak uralkodóvá: a Germersdorfi óriás, a Hedelfingeni cseresznye, a Bopparti és a Belke Tivadar által Badacsonyban megtalált Badacsonyi óriás. Nagykőrös szőlőiben a Pongrác cseresznyét ismerték. Ritter Gusztáv a Disznódi fűszerest írta le. A Cserszegi mézest pedig Villási Pál tette ismertté. Keszthely határában szelektálta. „A megy-fát, az authorok, öszve-keverik a cseresnye-fával; azért a Németek-is a meggyet, néhütt savanyú cseresnyének híják: és a Herbariusok-is közönségessen. Ez egijnehány-féle: fekete és vörös. A fekete; közönséges, apró; ávagy középszerű : savanyú, és valamenyire édes; hanem-ha igen meg-érik, akkor édesseb, gömbölyű a szeme. Második, fekete spanyór megy: az-is gömbölyű, a szára-is temérdeket, de nagy, és némely ág öreg fekete cseresnyénél-is nagyob, édesseb-is a többinél, mikor jól meg-érik. Az ágain, sűrűén szoktak a virágjai nőni, mint ha bokréta módgyára kötötték-vólna reá; csak hogy, nem sok gyümölcs marad meg rajta. 3. Vörös közönséges halyag megy, a mint némellyek nevezik: közép-szerű, édesseb a feketénél, igen léves, víz ízű szabású. 4. Spanyól halyag megy, a kit mások Gundinak 98
