Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

I. A földművelés kezdetei

A termesztett növények őshazája

Linné óta számos szerzó' foglalkozott a termesztett növények eredetével. A fajok keletkezési helye, az ott előforduló egyedsűrűség meglehetősen nagy ingadozást mutat. Különféle őshazaelméletek alakultak ki. De Candolle mintegy négyszázötven fajt vizsgált eredet, nyelvészeti adatok, mitológiai jelenségek, botanikai jellemzők alapján. A mitológiai módszer ugyan számos előnyt jelent, ám veszélyt is rejt magában. [Orális transzmisszió (nyelvi elemek, szavak) formájában átkerülhet más területre olyan fajnév is, amely növényfajnak az új környezetben eleve lehetetlen a termesztése. A másik véglet a faj nevének a hiánya (nem vitték át vagy be a kérdéses faj elnevezését), közben a növény meghonosodott az új környezetben.] Vagyis e módszer önmagában nem elegendő a faj adott helyen való honosságának bizonyításához, viszont cáfolatához sem. A nyelvészeti, etimológiai adatok azonban — főleg a másodlagos géncentrumok kijelölésében, az egyes fajok terjedési irányának felderítésében — egyenként is fontos bizonyítékokat szolgáltathatnak, együttesen viszont az elsődleges géncentrumokra is.

Darwin és Mendel után Vavilov (1926) is igen fontos elméletet fejtett ki a termesztett növények származási helyéről (ez negyedszázaddal később angol nyelven is megjelent). Különbséget tesz elsődleges és másodlagos géncentrum között. Ez utóbbi alakgazdagságában is megközelíti az őshazában tapasztalt változatosságot. Az eltérés csupán a keletkezési hely ismeretében dönthető el, mint ahogy az is, hogy a faj adott helyen behurcolt vagy endemikus (őshonos).

A keletkezési központ és az area nagyságrendben különbözik egymástól, mert az utóbbinak a mérete nemcsak a faj előfordulási gyakoriságát, elterjedését jelzi, hanem annak alkalmazkodási sajátosságait is. A géncentrumban a domináns tulajdonságok előfordulása is szinte sűrítve érvényesül, ez a géncentrumtól távolodva azonban elhalványul, gyengül és a recesszív jegyek válnak meghatározóvá.

A géncentrumokban feltűnően sok az endemikus faj.Ezek mutatják az egyes területek különállását, más területektől való különbözését. Ennek az elszigetelődésnek magashegyvidéki tájakon, szigeteken legnagyobb a lehetősége (elég utalni a növényi géncentrumok függőleges zonalitására vagy bizonyos reliktumértékű állatfajok előfordulására Ausztráliában, a Galápagos-szigeteken stb.).

Igen tanulságos összevetni a Robbins és munkatársai nyomán készített és a 12 központ helyét bemutató, az ősi növénytermesztési területeket jelölő 1. és 2. ábrát. Feltűnő a két ábra területei között tapasztalható egyezés. Az előzőek alapján ezt nem tekinthetjük véletlennek. Csak ott kezdődhetett a kultúrnövények termesztésbe vétele, ahol nagy volt az adott növény variabilitása, hiszen a kultúrnövények kinemesítéséhez szükséges volt a tudatos emberi nemesítőmunka is. A szelekció során az ember a

15