Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Nyújtó— Surányi (1981) könyvében, ezért csak egy fontos gondolatot emeltünk ki. A kajszi elnevezése öt nyelvészeti útvonalon terjedt el Európában és Ázsiában: — kaukázusi ág (perzsa, örmény, abház, hindu), — pontuszi ág (oszmán-török, bolgár, ukrán, orosz, tatár, új-görög, szerbhorvát): a kaysiból, — mediterrán ág (arab, spanyol, portugál, olasz): az al-bargugból, — közép-európai ág (délnémet, osztrák, cseh, szlovák, szlovén, lengyel): marilléből, — nyugat-európai ág (francia, angol, német, dán, holland): abricotból (= korai fa). A kajszitermesztés kezdetei Európában Sem Plinius, sem Columella nem tekinti azonosnak, azonos fajhoz tartozónak a kajszit és az őszibarackot, sőt Galénosz és Palladius már különbséget tesz a két faj között. Diocletianus (284— 305), a kegyetlen császár idején egy törvényt véstek kőbe Szíriában, amely a kajszit praecoquea néven említi. Állítólag torzított szóképéből származik az arab al-bargug elnevezés. A növényfaj és neve Észak-Afrikán, Marokkón keresztül jutott az Ibériai félszigetre (lényegében ez a mediterrán ág). Löschnig— Passecker (1952) következtetése értelmében ez megfelel a déli terjedési útvonalnak, vagyis a nyelvi és földrajzi útvonalat a jelenlegi bizonyítékok alapján nem lehet egynek tekinteni. Az viszont tény, hogy a kaukázusi, a pontuszi és a mediterrán ág bizonyos kapcsolatban áll egymással, noha a kajszi kissé eltérő útvonalat „járt meg”. A középső terjedési irány megfelel a közép-európai ágnak, az északi útvonal pedig leginkább a pontuszi ághoz hasonló. Crossa—Raynaud (1961) másként képzeli a kajszi sorsát, terjedését, minthogy a gyümölcs elsődleges géncentruma Közép-Ázsiában van. Eszerint a Közel-Keleten főleg az arab népcsoportok, a nomádok foglalkoztak termesztésével, ezt jónéhány fajta eredete is igazolja: Mech-mech, Bedri, Klabi, Amer Leuch stb. A közel-keleti fajták apró gyümölcsűek, rendkívül koraiak, önmeddők és a hideget sem bírják. Az európai kajszifajták ősei Görögoszágon keresztül érkeztek Európa belsőbb területeire. Ez a legfontosabb csoport, a hidegigényes, jellegzetesen mélynyugalmú fajták tartoznak ide. A kajszi valójában az európai hódításokkal jutott el Amerikába, Ausztráliába és Dél-Afrikába. A keleti kajszifajták igen fagytűrők, de ezeket helytelen lenne az ukrán zerdelivel azonosítani, ami valójában cseresznyeszilvát (sárga gyümölcsű termést) jelent. A Novije Ruszestiben talált elszenesedett kajszimagot már korábban megemlítettük. Hosszabb ideig csak Örményországból hozott felszínre a régészek ásója kajszicsontárokat. A környező államokból előkerült római kori szórványleletek sokkal jelentősebbek a hazai termesztés kezdeteinek bizonyítása szempontjából. Az I. századból származik a linzi kőmag, amelynek hossza 24,4 mm, szélessége 16,7 mm, vastagsága pedig 9,6 mm. Ehhez hasonló az óbudai múmiasírból előkerült kajszimag. Ugyanitt Werneck (1955) keskenyebb és vastagabb (hasasabb) magvakat talált. Az olasz, spanyol és portugál adatok alig ismeretesek előttünk, pedig a római kor azokon a vidékeken sem múlhatott el nyomtalanul. (Az is igaz hogy az ibériai provinciák viszonyai nagyon különböztek az itáliai állapotoktól, úgyszintén a keleti és a délkeleti provinciákétól.) 92
