Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
Kínai gyümölcs II.: a hszing A kajszi eredetét tekintve több elképzelés is ismert, egyesek örmény (Jeszejan, 1977), mások közép-ázsiai (Läufer, 1919), legtöbben pedig kínai származását tartják valószínűnek. De Candolle (1894) szerint ez valóban igaz lenne, ha a legrégebbi magleletek ugyanezen helyekről származnának. Ez azonban nincs így, mert a korai Tripolje-kultúrában feltárt egyik település területén i. e. 4000-ből származó, elszenesedett kajszimagot találtak. A kőmag ovális, egyenlőtlen oldalú, felső része sima. Feltűnő rajta a kiugró gerinc a hasi varrat kiugró bordáján, s mivel ebben a kultúrában igen gyakori a csonthéjas maglelet, valószínűleg e fajokat termesztették is, nem csupán gyűjtötték a vadfákról. Janusevics (1976) szerint a kajszi Kisázsián és a Balkánon keresztül érkezett hozzánk. Timkó (1971) adott igen jó összefoglalást az örmény archaikumról, eszerint i. e. 2500— 2000 táján teremtették meg az urartuiak Van-tó-i műveltséget. Az itt élő nép sémita és kaukázusi, az ókorban fontos szerepet játszó elemekkel keveredett. Történetüket Faustosz és Chorenei Mózes dolgozta fel igen részletesen. Ebből tudjuk meg, hogy Ecsmiadzin környékén az első (keresztény) századokban egybefüggő ültetvények díszlettek, amelyek gondozásában az örmény szerzeteseknek jelentékeny szerep jutott. Arzumarjan (1970) közli, hogy a Karmír blur erőd romjai között (i. e. 8. század) kajszimagvakat találtak. Garni vára és Sengevit romjai között régebbi magvakat is leltek, bár azok egy évezreddel fiatalabbak a tripoljei kultúrában előkerült magvaknál (Arakeljan, 1951). A kajszi meghonosításában az Oxus és a Jaxares folyó közötti vidék igen fontos szerepet játszott, ezt későbbi keleti kútfők, bizonyos szájhagyományok meg is erősítik. A Selyemút szerepe sem elhanyagolható, sőt olyannyira fontos, hogy véleményünk szerint e kereskedelmi út miatt tudhatjuk pontosan, honnan is származik a kajszi. A lehetséges areák minegyike a 40. szélességi fok közelében helyezkedik el, így a kajszi nagy termesztési múltja miatt az egyes termővidékeken a faj állandósulása is bekövetkezett, tehát másodlagos géncentrumnak tekinthetők. A közép-ázsiai kajszitermesztők sikerei a kínaiakat is meghódították, mint Läufer (1919) írja: „Szogdianából jött egy titokzatos gyümölcs is, amelyet arany baracknak neveztek el, ez lúdtojás nagyságú volt.” A kínai hagyományok szerint Fo-Hszit (i. e. 3300) unokája, Sen-Nung követte a trónon, neve isteni földművest jelent. E nevezetes császár rendeletekkel ösztönözte gyümölcstermesztésre a népet a birodalom területén. I. e. 2000 körül a kajszi már kedvelt gyümölccsé vált Közép-Kínában. Egy csonteszközön, amely i. e. 3000-ből való, olvasható e legrégebbi kajszi idiogram. A kínai írásművekben csak későn jelenik meg a faj neve, így a Su-kingben és Si-kingben még nem találkozunk a kajszival, de a Jü császárnak tulajdonított San-hajkingben szó esik a hszingekről, vagyis a kajszikról, amelyek vadon élnek a hegyekben. A vonatkozó írásjelek alig változtak az évszázadok során, Kína helységnévtárában összesen 17 kisebb-nagyobb települést találtunk, amelyekben a kajszi írásjele megtalálható. Három kisváros neve Kajszikertet jelent (Hszing-jüan), van azonban Kajszibarack-hegy (Hszing-san), Kajszibarack város (Hszing-csang), Kajszifa (Hszing-su) településnév, továbbá Kajsziforrás, Kajszivirág falu, sőt Şantung tartományban Kajszioltár településnévvel is találkozunk. A hszing szó igen gazdag előfordulása azt 90
