Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
szetrajzában olvasható a talányos inheres faj. Ezt a fát Augustus császár uralkodása idején hozták Szíriából Itáliába. Néró idején a tuberes csupasz barackot jelentett; Petronius versei is erre vonatkozhatnak. Egyébként Boissier a Gilan-hegységben és az athéni Hümettosz-hegy oldalán is megtalálta az elvadult őszibarackot, de ennek kora, odakerülésének körülményei pontosan nem határozhatók meg. Európába az időszámítás kezdetén kerülhetett az őszibarack, mert csak Plinius találkozik vele először bizonyíthatóan. Az őszibarack további sorsa az európai termesztés kezdete, amely később az újvilági, ausztráliai és afrikai őszibarack-termesztés kezdetét is jelzi. Az őszibarack Európában Persica vulgaris az őszibarack tudományos neve, de régebbi elnevezése a Prunus persica is arra utal, hogy a hazája Perzsia. A faj eredetét már tisztáztuk, itt csak arra utalunk, hogy másodlagos géncentruma valóban Irán lehet. Akik ekkoriban e finom gyümölcsöt látták és fogyasztották Keleten, különben is katonák voltak, vagyis nem pomológusok vagy éppen botanikusok... A római korban olvashatunk először a malum persicumról, vagyis a perzsa almáról. Szerencsére a római írók pontosan megvizsgálták a gazdasági jelenségeket: az expedíciós területen az egyes növények termesztését, és az új termőhelyen a kérdéses fajok termeszthetőségét is. Xenophón nem írt még róla az Anabasziszban, viszont Theophrasztosz (i. e. 332) valószínűleg az őszibarackot említi perzsa gyümölcsként, amely azonban Rómában még nem jelent meg. Cato és Varró szóba sem hozza, viszont i. sz. 79-ben Plinius már foglalkozott vele, és Vergilius is beszél a mézédes őszibarackról a Georgicában. Columella, az ibériai származású szakíró azt írja, hogy az őszibarack nem Kisázsián, hanem Egyiptomon, Krétán keresztül került Görögországba, mert a perzsák meg akarták mérgezni az egyiptomi fáraókat az őszibarack magjával. A bosszúnak, a történetnek vannak történelmi okai, de az ilyen formában megvalósult introdukciót már maga Plinius is kategorikusan cáfolta. Szerinte Perseus honosította meg az őszibarackot Memphiszben, innen vitték magját Rhodoszba, majd Hellász földjére. A legjobb őszibarack jelzője Plinius könyvében: duracinus, ez a kemény gyümölcshúst és a duránci jelleget egyaránt jelenti, ebből származik az arab durákim elnevezés. Egyes nézetek szerint az albán Durazzo nevéből ered a duránci elnevezés. Érdekességként megemlíthető, hogy Görögországban volt egy város, amelyet Dürrakhionnak neveztek, valószínűleg a környéken termesztett őszibarackja után, bár erre nézve nem találtunk egyéb bizonyító jellegű adatot. Plinius írja, hogy a császárkorban egyetlen őszibarackért 30 sertertiust is kértek, amit egyrészt ritkasága, másrészt a neki tulajdonított gyógyhatás miatt bizonyára meg is fizettek az „egzotikus” gyümölcsért. Az őszibarack egyik terjedési útvonala a római birodalomból indult ki. Plinius és Columella megemlíti még a gallbarackot is, ami szintén őszibarackot jelent. A megkülönböztetés viszont arra vall, hogy Franciaországban a faj léte független lehet az itáliai meghonosodástól. Lehet, hogy az első útvonalon érkezett az őszibarack a gallokhoz, a második útvonal viszont azt jelzi, hogy a gallok Dél-Franciaországban esetleg előbb foglalkoztak az őszibarackkal, mint a rómaiak. Galliában ugyanis már az I. században termesztették az őszibarackot, s a bencések már az V. században megtanulták a kelta népességtől a termesztés fortélyait, s több helyi fajtát hoztak létre. A Kárpát-medencében szőrös parasztbarackként ismert változatok talán nem 86
