Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
magára az Naspolya fára, vagy körtvélyre, almára; de mind ezek felett galagonyafára. Noha némellyek azt mondgyák; hogy apróbbak lésznek a gyümölcsei, és a faja-is, ha galagonyára ólttyák: de én, s-mások-is experiálták, próbálták, hogy jó öreg gyümölcsöt hozott. Ha pedig a fája alacson akarna lenni, segíteni kellene érvágással, és gyakran-való fel-töltéssel. Az alma-fában, nem igen ólttyák... A’ nyospolya-fa kedvelli a nyesést ’s kapállást, és ha venyikébül égetett hamut a gyökerére töltik, tenyészővé tészi. Ugya nevelik pedig, hogy ne nőijön igen magasan a földtül: holott a nélkül-is inkább bokor, hogy-nem-mint derék-fa... A’ nospolya-fában vénségére, igen örömest terem a féreg: és nagyob akkor, hogy-nem-mint más fában. Azért igen jól reá kell vigyázni: és ha eszébe vészi ember azt a férges helyt, mind férgestül eggyütt ki-messék; és az után óltó viaszszal, vagy arra-való agyaggal bé-kennyék, és az ér-vágással szorgalmatossan segítsék: és ha lehet, réz veszővei a férget, a likábul ki-furják... A’ nyospola-fa gyümölcsét, minek-előtte meglágyul, akkor szedik: de job, ha a fájóan hadgyák, hogy egyszer, vagy kétszer meg-csípje a dér, s-édesseb lészen. Ha eléb le-szedik ’s a szalmára rakják, úgy-is meg-lágyul, és akkor eszik ötét nyersen; mert főve nem láttam...” A naspolya termesztése a XIX—XX. században sem volt számottevő, inkább házikerti gyümölcs maradt. Nagyobb mennyiségben ma is csak Csongrád megyében termesztik. Középkori gyümölcsünk: a berkenye Európában honos; a madárberkenye inkább a hűvösebb, hegyvidéki területeken él, a barkócaberkenye viszont a délibb fekvést szereti. Termeszteni a háziberkenyét (Sorbus domestica) szokták. Régebben a szőlőkben kisebb szórványokat képezett a köztes berkenye (néhol elvadultan, mivel évszázadokkal korábban a naspolya alanya volt, de lepusztult róla a nemes, az alany pedig fává alakulva élt tovább). Alma és körte alakú termését egyaránt kedvelték, mindkét formát szívesen ültették már a rómaiak idején. A birs és a berkenye felismerhető Pompeji-beli freskókon is; ez is a termesztésére utal (ún. olasz berkenye). Varró szerint a rómaiak — mint a csemegeszőlőt — felaggatva tárolták, általában féléretten szedték le a fáról és a tárolás alatt utóérlelték. A Nagy Károly idején kiadott Capitulare de villis javasolja a berkenye kertekbe való ültetését. Mintha a kolostorkerteknek szólott volna a felhívás, a szerzetesek szívesen ültették. A tőlünk északabbra eső államokban gyümölcséből pálinkát, lekvárt főztek, illetve ma is főznek a németek, a lengyelek, a svédek, a lettek és a finnek. Csőre (1980) gyűjtéséből néhány, a berkenyével kapcsolatos oklevélrészletet ismertetünk. A nevezetes berkenyefák határjelek. A tihanyi alapítólevélben borhinarea (1055), majd berekyna (1252), berekene (1283), bereknefa (1257) és külön szerepel a barkócafa: burcolcha (1257), borchowcha (1343), borkolcha (1452)... „Berkenye-fa, kit a deákok Sorbus-nak hínak, a gyümölcsét Sorbium; ennek a levelei-is igen hasonlók a kőrös-fa leveleihez, a gyümölcse hoszszúkás. Mikor még éretlen, csak nem ollyan mint az apró muskatal körtvély: egy felől sárga, más felől piros, de akkor meg nem ehetni, mert igen fojtós; hanem mikor meg-érik, meg lágyul, és szürke lészen, mint a nyospola. Némellyek azt ítélik, hogy két féle-eggyik nőstény, mellynek kerekdéd a gyümölcse; a másik hím, kinek hoszszúkás, egy kévéssé savanyucska... 82
