Kovács Gyula (szerk.): Dózsa 1492 - 1972. A Dózsa-emlékünnepségekhez (Cegléd, 1972)
A Dózsa Emlékbizottság irányelvei
datosság fokától függetlenül — a haladás fő útját képviselő paraszti-polgári árutermelés és polgári átalakulás irányába mutatott. A parasztháború veresége viszont, melyet az uralkodó osztály csak sorozatos összecsapások után, katonai erejének megfeszítésével tudott elérni, az osztályerőviszonyok alakulásában súlyos fordulatot jelentett. A fegyveres felkelés vérbefojtását követő megtorló intézkedések a feudális kötöttségek újabb megerősödését és a korai járadékformák visszaállításával és kiterjesztésével a jobbágyság úgynevezett második kiadását, a kései feudalizmus korszakát vezették be. Az ország függetlenségét és társadalmi fejlődését veszélyeztette a XVI. század elején mind fenyegetőbbé váló oszmántörök hatalom. Bár az akkori haza súlyos kizsákmányolást és anarchikus fenyegetéseket jelentett a parasztok számára, mégis készek voltak védelmezni a megművelt rögöt, a családnak otthont nyújtó kunyhót is magába foglaló határokat. Az osztályelnyomás ellen felkelő jobbágyság így egyben a külső veszély elleni fő erőt is képviselte. Az uralkodó osztály számára ugyanakkor fontosabb volt az osztályuralom biztosítása, mint a hódítók elleni harc, amiért eredetileg hadba hívta a parasztokat. A parasztháború vereségét követő megtorlás, a jobbágyság lefegyverzése pedig védtelenül dobta oda az ország középső és déli részét az oszmán hatalomnak. A parasztháborúban osztályharc és honvédelem kérdései így ötvöződtek. A parasztháborúban két részre oszlott a magyar társadalom. Egyik oldalon a különböző csoportokra tagolódó, szemben álló rendi pártokba tömörülő kizsákmányolok, a feudális nemesség, az egyházi hierarchia, a gazdag városi polgárok állottak. Az uralkodó osztály egymással marakodó frakciói összefogtak a felkelt jobbágyság ellen; együttműködésük a parasztság elleni megtorlásban, századokra szóló történelmi tanulság. A másik oldalon, a keresztes had soraiban az elégedetlen mezővárosi és falusi parasztok, szervezkedő plebejusok és bányamunkások, az egyház életvitelével megbékélni nem akaró szegény papok és deákok egyaránt gyülekeztek, példát mutatva a dolgozó népréfegek társadalmi összefogására az elnyomók elleni küzdelemben. A Magyarország határai között és a határvidékeken élő többi nép ugyancsak szerephez jutott mindkét osztály táborban. A nagy társadalmi küzdelem tehát azt is örökül hagyta ránk, hogy magyar és nem magyar tömegek közös érdekeit az osztályfrontok határozzák meg, s csak az osztályuralom elleni közös harc segítheti elő az egyes nemzetiségek saját céljainak előbbrevitelét is. 77
