Kovács Gyula (szerk.): Dózsa 1492 - 1972. A Dózsa-emlékünnepségekhez (Cegléd, 1972)
Pataki Ferenc: Dózsa György és az 1514-es parasztháború
szabtak ki minden jobbágyra, aki a parasztfelkelésben valamilyen tisztséget viselt. Az elítéltekkel szemben még a király kegyelmezési jogát is felfüggesztették. A parasztok minden eddigi terhét újból megerősítették, sőt még az eddigieknél is súlyosabb terheket róttak ki rájuk. Az egész parasztságot egyetemlegesen örökös röghözkötésre kárhoztatták. Az 1514. évi törvény tehát már papíron is megszüntette a jobbágy szabad költözködését. De a nemesi törvényhozás még ezzel sem érte be, törvénybe iktatták a nemesek kárpótlását. Ez újabb törvényes lehetőséget adott a jobbágyok kifosztására. Az okozott károk felbecsülését ugyanis az érdekelt nemesekre bízták, míg a kártérítés behajtását a nemesi vármegyék végezték. A nemesség évszázados vágyát, óhaját valósította meg a parasztháború leverése után. A király nem állt ellen, megelégedett azzal a kérésével, hogy a háború megszűntével: ne folytassák az üldözést. Hogy az örökös röghözkötés nemcsak büntetés, hanem egy diadal kíméletlen kiaknázása, évszázados törekvés megvalósítása, kitűnik abból is, hogy a földhözkötöttség nem szorítkozott csupán a „lázadókra”, hanem kiterjesztették az egész parasztságra. Az 1514. évi törvények egységesen ezt bizonyítják, szolgáljon igazolásul a 14. cikkely: „Elhatároztuk, hogy minden kegyelem nélkül, mindenütt meg kell ölni és ki kell irtani az összes kapitányokat, századosokat, tizedeseket és a parasztság kolomposait, valamint a nemesek nyilvánvaló gyilkosait. A többi parasztok azonban térítsék meg a károkat, fizessék meg a vérdíjakat, azután maradjanak személyükben sértetlenek. Mégis, hogy árulásuk emléke fennmaradjon és tartós büntetése maradékaikra átszálljon, s tudják meg minden nemzedékek, mily nagy bűn felkelni az uraik ellen: ezért azután az országban bárhol lakó összes parasztok hűtlenségük vétke miatt veszítsék el arra való szabadságukat, hogy egy helyről másra költözzenek, legyenek uraiknak feltétlen és örökös szolgaságába vetve, kivéve a szabad és fallal kerített városokat, melyek a királyi felséghez hívek maradtak . . .” Legkevesebb ötvenezer paraszt esett áldozatul, egyes vármegyék mint: Bihar, Csanád, egészen elnéptelenedtek. Marczali Henrik így ír a már említett történelmi munkájában: „. .. ez volt a legnagyobb nemzeti szerencsétlenség, nagyobb pusztítás mint 24
