Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)

Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!

CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 ban. És én már évtizede Budapesten éltem, de még a ceglédi fotóklub tagjaként küldözgettem a képeimet kü­lönböző nemzetközi kiállításokra. Nagyon jelentős ered­ményeket értünk el. Például 1966-ban a Photeurop fotó­­kiállításon a ceglédi klub - többszáz európai klub közül - a legelső lett fekete-fehér kategóriában.- Később a filmgyárban állófotósként helyezkedtél el. Mondd, mit csinál egy állófotós?- Ezt nagyon sokan meg szokták kérdezni, mert rejté­lyes az elnevezés. Ez a német standfotós szolgai fordítása, ami nem teljesen szerencsés, mert arra a téves képzetre enged jutni, hogy a munkája végeztekor az állófotósnak nem szabad leülnie. Holott nem erről van szó. Hanem amíg az operatőr mozgóképeket készít, addig mi állóké­peket. Az elkészült filmjelenetekből a legjobb pillanatot illik, vagy kellene rögzíteni. Ezek kerülnek aztán például a mozik kirakatába.- A fotósok szervezeteiben évek óta fontos tisztsé"­­geket töltesz be. Jelenleg a Magyar Fotóművészek Szö­vetségében a művészeti bizottság vezetője, a Magyar Fotóriporterek Kamarájának pedig az alelnöke vagy. Miként kerültél ezekre a posztokra?- Már sok-sok évvel ezelőtt észrevettem, hogy leg­alább annyira érdekelnek a kollégáim munkái, mint a saját fotóim - ha ugyan nem jobban. S úgy látszik, ez másoknak is föltűnt, mind többször kérték ki a véleményemet vitás ügyekben, s nem kis meglepetésemre, el is fogadták azo­kat. Aztán egyre többször hívtak zsűrikbe, amelyekben többször az elnöki helyre választottak meg. Mindez óriási, nyomasztó felelősség, hiszen helyes értékítéletet alkotni fotóstársaink tevékenységéről rendkívül nehéz (ha egyálta­lán lehetséges), s csak akkor kezd valamennyire megnyu­godni az ember, ha másodszor is invitálják...- Képeiddel több mint 400 kiállításon vettél részt és rengeteg elismerő díjat kaptál. Melyikre vagy a leg­büszkébb?- A legnagyobb elismerés kétségtelenül a Balázs Béla­­díj volt 1986-ban. Egyrészt a filmgyári, másfelől az egyéb tevékenységemet jutalmazták ezzel. Nagyon örültem a két különböző évben is elnyert Székely Aladár-plakettnek. A jeles portréfotósról elnevezett díjat száz meghívott magyar fotós közül csupán egy kaphatja meg „kiállításonként".- A képeidet áttekintve, ciklusokat, blokkokat külö­níthetünk el. Többek között például az Országház be­mutatását, vagy a Baba utcai klinikáról szóló anyago­dat, amely a légzésbénultak döbbenetes világába kala­uzolt el bennünket. Nagyon szép és izgalmas képeket tartalmaz a jazzról szóló sorozatod is. 1994. januárjá­ban pedig egy fantasztikus kirándulás felvételeiből nyílt kiállításod Cegléden. Hogyan jutottál el Amerikába?- Úgy, hogy van egy nagyszerű barátom, akivel együtt jártunk általános iskolába, gimnáziumba, de ezen kívül is sülve-főve együtt voltunk. Versengve gyűjtöttünk bélye­get, könyveket, Verne-regényeket, csereberéltünk egy­más között indián történeteket és álmodoztunk arról, hogy hogyan is élhetnek odakint a Vadnyugaton az em­berek. S tartott ez az álmodozás több mint 30 évig. Pali barátom...- Milyen Pál, hogy hívják?- Szabó Pál. Most már Paul Szabó, aki azért a szíve mélyén ma is Szabó Pali maradt. Legalább tizenötször hí­vott meg, de én mindig azt írtam neki, hogy engem New York nem érdekel (ugyanis Pali alig néhány mérföldre la­kik a betonrengetegtől). Érdekelne, de nekem a fontossá­gi sorrendben előbb van például a Vadnyugat. Végül is '93 októberében mentem ki. Két napig szerveztük az ap­róságokat, Pali egy hallatlanul precíz ember. Bálában állt házában a hátizsáktól kezdve a speciális négy gallonos ivóvíz tartályig, vagy a kígyóharapás elleni méregig min­den. Átrepültünk New Yorkból Phoenixbe (Arizona állam) és ott egy lakóautót béreltünk. Összesen kétezer mérföl­det tettünk meg, ami nem kis vezetői teljesítmény egyéb­ként sem, hát még a Vadnyugaton.- Mennyi ideig voltál kinn?- Három hétig. Ez egy ámokfutás volt tulajdonkép­pen. Öt nemzeti parkot jártunk be és hajnaltól napestig szikláról sziklára mászkáltunk. S bizony előfordult, hogy ahová felmásztunk, ott rémülten néztünk körül, hogy te jó ég, hogyan is jutunk le innen.- Hány felvételt készítettél?- Volt vagy 2-3 ezer kattintásom. De ezek még nem képek. G.B. Shaw mondása jut eszembe, hogy a fényké­pész olyan mint a tőkehal: millió ikrát rak, ám abból csak egypár kel ki. Hát ez érvényes az én kattintásaimra is.- Most - a Reform képszerkesztőjeként - csak má­sok fotóit válogatod, vagy van időd saját fotókat is ké­szíteni?- Egy hetilap képanyagának összegyűjtése és a fotóro­vat vezetése /jelenleg öt kolléga munkájának irányítása/ teljes embert kíván. S miután az ország eseményei nem korlátozódnak a reggel nyolctól délután ötig tartó munka­idő kereteibe, afféle „stand-by"-állapotban kell élnünk. Másszóval: alig van időm a saját elképzeléseim „emulzió­ba ágyazására". Nagyon lassan haladok egy laza, határidő nélküli programmal: művészfejeket gyűjtögetek, elsősor­ban a baráti körből, fontosnak tartom ugyanis, hogy jó kapcsolatom legyen „a megskalpolt áldozatokkal", így ke­vésbé fájdalmas nekik is, nekem is a fotózási műtét.- Mikor látogatsz el Ceglédre?- Minden esztendő jeles napjain: a Cegléd Barátainak Köre rendes éves összejövetelein, az ötévenkénti érettsé­gi találkozókon biztosan ott vagyok, ezeken kívül, ha csak tehetem, a kiállítási megnyitókon és más érdekesebb ese­ményeken. De az alkalmankénti meghívásoknak is szíves­örömest teszek eleget. Ám két látogatás között is működik a telefon- és levélkapcsolat: érdeklődéssel figyelem a vá­ros életéről kapott híreket... Bariczné Rózsa Mária (Ez a szöveg a városi televízióban 1994. január 5-én elhangzott ri­port kiegészített és szerkesztett változata) 68

Next

/
Thumbnails
Contents