Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)
Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!
CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 Beszélgetés Veres Lászlóval, Cegléd díszpolgárával ■■ 88888888888888888888388! 8888888888888888888« 8888^888^88 Smsimm- Ritka pillanat, amikor valaki húsz év után találkozik volt általános iskolai osztályfőnökével, és a határozott, kemény karakter emlékéből - érdekes történeteinek során - lassan kibontakozik az emberközeli ismerős. Ez történt velem is, Veres László tanár urat, Cegléd díszpolgárát hallgatva:- Repülőgép-vezető voltam a Horthy-hadseregben katonaidőm hat éve alatt. Egyszer a budaörsi repülőtérről fölszálltunk egy kétmotoros bombázóval. A pilótaülésen egy olyan főhadnagy foglalt helyet, aki még az ilyen típus vezetésében gyakorlatlan volt. Nekem az a feladat jutott, hogy legyek a segítségére. Elindultunk Szabadka irányába. Félúton járhattunk, amikor óriási csattogás: az egyik oldalon leállt a motor, és darabokra ment a levegőben. Mondtam a főhadnagynak, hogy majd én vezetek. Az volt a szerencse, hogy 3000 méteren repültünk... Amikor aztán sikerült rendbe szedni a gép mozgását, akkor szóltam a háromtagú személyzetnek, hogy kötözzék magukra az ejtőernyőt, és ha parancsot adok, ugorjának. Ekkor a szerelő azt mondta, hogy a hangárban maradt az ejtőernyője. A motor közben bármelyik pillanatban kigyulladhatott volna...Az mutatkozott a legkézenfekvőbbnek, hogy a legelső sík területen leteszem a gépet. De csábított a gondolat, hogy jó lenne repülőtéren leszállni - és mivel a szegedi közel esett -, meg is kezdtem a manővert. Szerencsém volt, sikerült, senkinek nem lett semmi baja.- Tanár úr! Azoknak, akik nem ismerik, foglalja össze néhány mondatban, hogy kicsoda Ön?- Gyökereimet illetően ceglédi vagyok. Iskoláimat itt, majd a Nagykőrösi Tanítóképzőben, később a Pécsi Pedagógiai Főiskola testnevelési szakán végeztem. Hat évig katona voltam. Aztán kezdtem tanítani, jött '56. Másfél évet börtönben töltöttem. Utána mindenféle segédmunkát végeztem, hogy három gyermekemet nevelni tudjam. 1963-ban újra taníthattam. 1979-ben, 60 évesen nyugdíjba mentem.- Útelágazásoknál, évfordulókon, kitüntetések alkalmával mérleget készítünk. Ön hogyan látja, miért kapta a díszpolgári címet?- Amikor az oklevelet és az aranygyűrűt átvettem, az volt az indok, hogy 1956-ban a városban kezemre bízott fegyveres testület - melynek nemzetőr parancsnoka voltam -, minden disszonanciát és atrocitást lehetetlenné téve végezte a dolgát a néhány nap alatt. Nyugalom és rend volt, semmiféle akasztási kísérlet, kommunistaverés, betörés, lopás nem fordult elő.- Van-e olyan dolog az életben, amit - így visszagondolva - másként csinált volna?- Úgy gondolom, hogy a szakmám, a pedagógia, amit több évtizeden keresztül műveltem, nemes és szép hivatás. Örömöm telt benne, azonban mindig volt egy olyan kihatása, amely megkérdőjelezi, hogy újra ezt választanám-e. Ugyanis a mindenkori uralmi rendszer a perifériára szorította az értelmiségiek között a pedagógusokat. Sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésünk nem kielégítő. Ezért lehet, hogy ma olyan pályát választanék, ahol a magam akaratára bízva tudnám az eredményeket felmutatni, akár egy kétkezi iparos...- Nem hiányzott - a szűk mozgástérben - a siker, a veszély, amit nap, mint nap érez egy pilóta, amikor felszáll?- De igen, mindig az az elképzelés lebegett előttem, hogy a háború után forgalmi repülőgép-vezető leszek. Hiába volt a jó kiképzési alapom, a MASZOVLET-nél (a MALÉV elődje) politikai okok miatt nem lehetett jövője egy horthysta pilótának.- Hogyan tölti napjait?- Újságot olvasgatok, keresztrejtvényt fejtek, ha megakadok, nekilátok egy másiknak. Mindennap 4 óra után jön valamelyik gyermekem az unokákkal. Beszélgetünk, kártyázgatunk.- Abból, amit eddig elért, mire a legbüszkébb?- A családomra. Egyetértésben élünk, szeretet, megnyugvás vesz körül bennünket. Ennek örülök a legjobban, számomra ez a legfontosabb. Zimonyi Zita 42 Fotó: Kist’jludi István
