Gergelyné Baktai Júlia (szerk.): Benedek Péter. Válogatás a festőről szóló irodalomból - Pest megyei múzeumi füzetek 11. (Szentendre, 1979)

Szokolay Béla: Benedek Péter paraszt festőművész

Szokolay Béla:

Benedek Péter paraszt festőművész

„Földműves-festőművész” — mondja a Nemzeti Szalon katalógusának címlapja. Aki nem fél e szótól — így is mondhatja: paraszt festőművész. Nincs érzékenység, amit ez a szó sérthetne, ha régi éle helyébe csiszolt új fényében azt az apadhatatlan erőt, kápráztató tehetséget és méltóságot látod, amit a „paraszt nyár” ont magából. Lehet, igaz: régebbi sebekben a nyílt idegvégek akármilyen szelíd érintésre feljajdulnak. De az új magyar élet horizontjában a magyar paraszt úgy áll, mint ethnikumunk végső tartaléka, minden sajátos erőnk forrása, félreismerhetetlenül a múltunk és a jövőnk, erkölcsi-értelmi sáfárkodásunk alaptőkéje.

így érzi azt a Faluszövetség is, látszik abból, hogy pár évvel Benedek Péter felfedeztetése után ezt a gyűjteményt most ünnepélyes keretek között bemutatja, azután európai körútra viszi, mint a magyar nép őserejének, tehetségének dokumentumait.

Benedek Péter művészete — ha szabad ilyen nagyon tudományszagú meghatározást tenni — valami középműfaj a festőművészet, a grand-art és a népművészet között. Legalábbis így indult. Érdeklődése, víziós világa a falusi életből, a földműves ember életéből, a földműves ember életének egyszerű anyagából áll. Festi a munkát, mulatozást, családi kört, a lakás belsejét, a paraszti háztájat, a falut, a búzatáblákat ... És ahol a saját szintájából lát képeket, ott költő, vérbeli művész. De távoli dolgok ábrázolásánál a rajztudás, a formalátás, az ábrázolási készség hiányosságával, alig mesterember. Mikor díszmagyarruhás, parádés, arcképet fest, elvész látásának belső fegyelmezettsége, lehull képéről a kifejezés naiv derűje, tisztasága és megjelenítő ereje.

Ilyenkor zavaros, eltévedt vagy fontoskodó.

A maga élete megszokásából határozott vonalban, simán kelnek művészi élményei. Ilyenkor meghótt, mint a patriarchális

41